A minszki megállapodás sikerében sokan kételkedtek, de két hónap után úgy tűnik, mégiscsak sikerült lecsendesíteni a konfliktust. A felek, ha fogcsikorgatva is, de elfogadják a jelenlegi állapotot, nem próbálnak meg egymás területére fegyveresen behatolni.
Lenyugodtak
Az ukrán vezetés feltehetően lemondott arról, hogy az elveszett területeket megpróbálja fegyveres erővel visszaszerezni. Valószínűleg nem önszántából tette: Oroszország megemlíthette, hogy a konfliktus eszkalálódása esetén mi mindent vonultatna fel fegyveres arzenáljából, és vélhetően milyen eredményt érne el („két hét alatt elfoglaljuk Kijevet”). A nyugat egy ilyen szituációban nyilván nem lépett volna be a háborúba, hisz az magát a nukleáris konfliktust jelentette volna, amit még a hidegháború alatt sem kockáztatott senki.
Cserében viszont az oroszok (úgy a helyi szeparatisták, mint az orosz kormány), vállalták, hogy nem szakítanak el további területeket, jóllehet az oroszok által lakott, tengerparti Mariupol városára még fájt a foguk. Nyilván Putyin is jóváhagyta ezt a változatot, és lecsillapította a szeparatistákat. Így végül a leginkább oroszok által lakott, és orosz érzelmű területek kerültek a vonal túlsó oldalára.
A terület
Az alapkérdés tulajdonképpen az, hogy eredetileg miért kerültek ezek Ukrajnához? Egyrészt Ukrajna 1917 előtt semmilyen formában nem létezett. Az ukrán nép már rég kialakult és a 19. században kapott öntudatra, de sem ország, sem kormányzóság vagy autonóm terület formájában nem volt területi egység.
A mostani konfliktusban érintett terület évezredekig a népek országútját jelentő tengermelléki sztyeppén fekszik, melynek állandó, letelepült lakossága sokáig nem volt. A Kijevi Rusz korában ide nem jutottak el a keleti szlávok. A mongol hódítás után különböző tatár államok voltak itt gyér lakossággal, majd a terjeszkedő török birodalomhoz került a terület. Végül Nagy Katalin alatt foglalta el azt Oroszország.
Orosz betelepülés
Ekkor megkezdődött az oroszok betelepedése, de a folyamat csak a 19. század végén, a szén és vasérc fellelésekor gyorsult fel, amikor a kiépülő vas-, és acélipar vonzani kezdte a munkaerőt az orosz birodalom minden részéből. A nemzetiségi összkép is ennek megfelelő lett: túlnyomórészt oroszok, de jöttek a közeli ukrán területekről is, és gyakorlatilag a birodalom összes népe képviseltette magát. A többség azonban egyértelműen orosz volt.
A Szovjetunió megalakulása után eltörölték a korábbi kormányzóságokat, létrehozták az államszövetségen belüli Ukrán Szocialista Köztársaságot, annak határai pedig a korábbi kormányzóságok és megyék közigazgatási határai lettek, nem pedig az etnikai határok. A Szovjetunióban ez nem zavart senkit, mert alig volt szerepe a köztársaságoknak, de miután a független Ukrajna is eme határok mentén jött létre, megjelent az etnikai probléma.
A jövő
Kérdés, hogy a mostani helyzetben milyen politikai rendezés lehetséges? Az elszakadt területek feltehetően már semmilyen formában nem akarnák Ukrajna részét képezni, Ukrajna viszont hivatalosan nem fogadná el elvesztésüket. Koszovó esetében is hasonló volt a helyzet, de ott egy óriási országcsoport, a nyugat nagy része melléállt a függetlenségi népszavazásnak, eredményét elfogadta és elismerte az országot. Szerbia nem tehetett semmit, le kellett nyelnie a békát (más kérdés hogy inkább jól járt vele, nagy kolonctól szabadult meg).
Ukrajnában a nyugat nem szállhat szembe az atomhatalom Oroszországgal, az viszont nem tudná egyoldalúan magához csatolni a területet, szemben az egész világgal. A Krímnél ez még csak-csak ment, itt már ezt már nehezen bírná el a nemzetközi közösség. Így valószínűleg fennmarad a jelenlegi status quo, a területek lakossága orosz állampolgárként egy kvázi-oroszországban él, akárcsak a dél-oszétok, az abházok, vagy a Dnyeszter menti oroszok. A teljes politikai rendezés pedig a beláthatatlan távoli jövőbe tolódik.
