Sok tanulságot lehet majd levonni a katonai elemzőknek az Ukrajnában zajló háborúból, de van néhány dolog, ami már most egyértelmű. Az egyik ezek közül az, hogy a földről bevethető, nagy hatótávolságú, precíziós csapásmérő eszközök hatalmas szerepet játszhatnak egy modern, nagyjából egyenlő erők között vívott háborúban.
Ennek egyik oka általános: egy drónokkal, műholdakkal, ilyen-olyan szenzorok ezreivel megfigyelt csatatéren nagyjából lehetetlen elbújni, ha pedig az ellenségnek megvannak a célpontjai, már csak az a kérdés, el tudja-e azokat találni megfelelő hatékonysággal, minél távolabbról. Persze ez mindkét irányba igaz, tehát e rendszerek esetében nagyon nem mindegy, hogy nagyobb hatótávolságúak, mozgékonyabbak, illetve gyorsabban és pontosabban reagálni képesek-e a másik oldal hasonló rendszereinél, hiszen e tényezők egy tüzérségi párbajban az élet és halál közti különbséget jelenthetik.
A másik tényező inkább specifikus: az ukrajnai háborúban mindkét fél nagyon erős légvédelmi képességekkel rendelkezik, cserébe pedig egyik sem dúskál a levegőből indítható, nagy hatótávolságú precíziós fegyverekben, ezért a légierők e feladatokra való bevetése korlátozottan valósulhat csak meg. (Természetesen az oroszoknak vannak levegőből indítható ballisztikus és cirkálórakétáik, de nem engedhetik meg maguknak, hogy ezeket mondjuk egy-egy tank vagy egy löveg ellen bevessék, és ez még inkább igaz az ukrán oldalra nemrég érkezett Storm Shadow cirkálórakétákra is.)
Nem csoda, hogy a GMLRS rakétákkal felszerelt amerikai HIMARS rendszerek akkorát „szóltak” a fronton, amekkorát, hiszen akár 80 kilométeres, az orosz tüzérség legtöbb eszközének hatótávolságán kívül eső távolságból tudnak nagyon pontos csapásokat mérni. Azonban az Ukrajnában bevetett HIMARS-rendszerek minden előnyük mellett igencsak elavultak – alapjaikat még az 1980-as években kezdték tervezni –, hatótávolságuk pedig más rakétarendszerekhez mérten igen kicsi.
Nem meglepő tehát, hogy az ukránok régóta kérik Washingtont, hogy a HIMARS-szal kompatibilis, de nagyjából 300 kilométer hatótávolságú ATACMS rakétákból is küldjenek nekik. Ennek egyik fő akadálya politikai volt, az orosz határokon túli területek támadásának, és ezzel a további eszkalációnak a megakadályozása. Ez az aggodalom Storm Shadow-k érkezése után már nem igazán állja meg a helyét, de van más oka is az ATACMS visszatartásának: a szintén még az 1980-as években tervezett rakétákból kevés van az Egyesült Államoknak is, a gyártását pedig már leállították.
Ha megnézzük a hagyományos, csöves tüzérségi eszközöket, ott még szomorúbb a helyzet az Ukrajnának nyújtott amerikai segítség tekintetében. A maguk kategóriájában modernnek számító, de vontatott, tehát korlátozottan mobilis, legmodernebb lőszerekkel is csak 40 kilométeres hatótávolságra képes M-777-es tarackok mellett az amerikaiak csak az M-109-es önjáró tarackokat tudták felajánlani Ukrajnának.
Az M-109-eseket még a vietnámi(!) háborúban vetették be először, és noha azóta természetesen több körben modernizálták őket, mind hatótávolságban, mind tűzgyorsaságban messze elmaradnak a mai „piacvezetőktől”, de a hasonló orosz rendszerektől is. A show-t ebben a kategóriában az európaiak vitték el a francia CAESAR-ral, a német PzH-2000-rel, vagy éppen a svéd Acherrel.
Lekörözték őket
Sok jót és sok rosszat lehet elmondani az amerikai haderőről, de egy dolog az elmúlt évtizedekben biztos volt: az amerikai katonai és politikai vezetésnek szinte fizikai fájdalmat okozott, ha bármilyen katonai képesség tekintetében egyáltalán a gondolata felmerült annak, hogy bárkinek a világon (pláne a szovjeteknek/oroszoknak vagy a kínaiaknak) jobb eszközeik vannak náluk. És ha ilyen gyanú felmerült, akkor nagyon gyorsan rá is dobtak néhány (tíz)milliárd dollárt a problémára, hogy helyreálljon a világ szerintük helyes rendje, azaz hogy az amerikai haderőnek minden eszközből a legjobb, vagy minimum a legjobbal egyenértékű van.
Hogyan történhetett tehát meg az, hogy földről indítható csapásmérés tekintetében az interkontinentális ballisztikus rakétákon inneni tartományban ilyen reménytelenül elmaradt a kor igényeitől az amerikai haderő? Ennek több oka is van.
Az egyik itt is politikai. 1987-ben a nagy enyhülés jegyében a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és Szovjetunió megkötötte az INF-ként emlegetett szerződést, amely a kis (500-1000 kilométeres, valamint a közepes (1000-5000 kilométeres) hatótávolságú meglévő ballisztikus rakéták, rakétavetők és cirkálórakéták leszerelését, valamint új eszközök fejlesztésének tilalmát mondta ki.
A putyini Oroszország aztán a 2010-es években talált egy kiskaput a szerződésben: ha következetesen hazudsz eszközeidről és nem tartod be a szerződést, akkor senki nem tud mit tenni. Amerika viszont egészen Trumpig betartotta a rendelkezéseket, hogy aztán 2019-ben kilépjen az egyezményből. (Oroszország erre hivatkozva tette ugyanezt, bár nyilvánvalóan megsértette korábban a szerződést. Tegyük persze hozzá, hogy az INF a feltörekvő szuperhatalmat, Kínát nem korlátozta, így volt logika abban, amit az oroszok tettek, Amerika pedig kicsit bele is aludt az új fejleményekbe, nem puszta korrektségből nem lépett korábban.)
Másik okként fel lehet hozni azt, hogy az amerikai légierő az elmúlt évtizedekben viszont tényleg példátlan dominanciára tett szert. A mérleg nyelve már a hidegháború végén is feléjük billent, de az ötödik generációs vadászgépek, azaz az F-22-esek és F-35-ösök szolgálatba állítása és más fejlesztések szinte érinthetetlenné tették az amerikai gépeket más hatalmak légiereje és légvédelme számára.
Felmerülhetett a kérdés, hogy minek költeni ágyúkra és rakétakilövőkre, ha a repülőgépek precíziós bombákkal és levegőből indítható rakétákkal (ezekben sincs párja az amerikai eszközöknek) meg tudják oldani az összes feladatot? Ebben van is igazság, de a repülőgépekhez bázisok vagy repülőgéphordozók kellenek, csillagászati összegekbe kerülnek, a szárazföldi erőknek pedig kérniük kell a bevatkozásukat, ahelyett, hogy egyszerűen kiadnák a parancsot az egységükhöz csatolt ütegeknek, hogy végezzék el a feladatot – ami lehet éppenséggel elég sürgős, például egy rájuk tüzelő löveg vagy rakétavető semlegesítése.
Harmadik okként felhozható, hogy az amerikai haderő az ukrán háború kitöréséig igencsak más kihívásokkal szembesült, mint nagy létszámú, gépesített haderők kiterjedt frontokon való összecsapása. Irakban, Afganisztánban, illetve szerte a világban elsősorban kézifegyverekkel, barkácsolt bombákkal és hasonlókkal felfegyverzett irreguláris erőkkel hadakoztak az amerikai erők teljes légifölény fedezetében.
Terepjárók platóiról leugráló fegyveresek ellen nem percenként 5-6 lőszert 80 kilométerre kilőni képes önjáró lövegekre van szükség, hanem mondjuk egy gyorsan riasztható helikopterre. Az utóbbi években, nemcsak az ukrajnai háború kitörésével, hanem Kína látványos katonai megerősödésével és ezzel párhuzamos harciasabb retorikájával is egyre inkább újra a lehetséges nagyhatalmi, szuperhatalmi konfliktusokra való felkészülés, illetve a Koreai-félsziget esetleges védelme került az amerikai védelmi stratégia előterébe, márpedig ezek nem képzelhető el nagy hatótávolságú tüzérség nélkül.
Dollármilliárdok a lefolyóban
Mindez azonban csak részben magyarázza a kialakult helyzetet. Mint már írtuk, az amerikaiak ilyen lazaságot azért nem nagyon engednek meg maguknak, függetlenül attól, hogy mennyire van valóban szükségük egy adott fegyverre. És tényleg, az amerikaiak megpróbáltak az elmúlt nagyjából 25 évben egy új önjáró löveget szolgálatba állítani.
Az első, nagyon ambiciózus próbálkozás az XM-2001 Crusader néven futott még az 1990-es években, nagyon impresszív képességekkel, csak a program nagyon elhúzódott, és végül leállították egy még nagyobb szabású program kedvéért. A Future Combat Systems (FCS) egy egész járműcsalád lett volna a harckocsiktól az önjáró lövegeken át a lövészpáncélosokig, a fejlesztésre nagyjából 32 milliárd dollárt költöttek, hogy aztán az egész programot elkaszálják 2009-ben. Végül a nagy akarásból az lett, hogy az M-109-esek egy részét modernizálták, amennyire lehetett.
Ez a történet jól mutatja, hogy bizony nem csak az oroszok tudnak óriási bakikat elkövetni fegyverfejlesztési programokban. A helyzet mostanra viszont kritikussá vált, mert mind Oroszország, mind Kína komoly előnyre tett szert Amerikához képest ezen a területen, de még Észak-Korea is ott integet a partvonalon.
A legmodernebb orosz önjáró löveg, a Koalicija-SZV például akár 70 kilométerre is el tud lőni precíziós munícióval – igaz ebből sem láttunk Ukrajnában éles bevetésen nagyon egyet sem. Kína viszont már az indiai határ és a Tajvani-szoros környékére is felvonultatott saját 155 milliméteres önjáró lövegéből, a PCL-181-esből, amely szintén nagyjából 70 kilométeres hatótávolsággal bír.
Ezeknél is nagyobb fejtörést okozhatnak az amerikai stratégáknak a különböző orosz, és főleg az új, kínai kis- és középhatótávolságú rakétarendszerek. Az alábbi ábrán az látható, milyen rakétákkal milyen távolságokat képes jelenleg támadni a kínai haderő, de ha csak a HIMARS közvetlen „versenytársát” vesszük, akkor a néhány éve szolgálatba állított PHL-16 rakétakilövő is mutatja, hogy mennyire lemaradt Amerika. A HIMARS hat darab 227 milliméter átmérőjű GMLRS rakétát tud befogadni egyszerre, a PHL viszont 8 darab 370 millimétereset, és ezeket akár 280 kilométerre is el tudja lőni, azaz a kínai szárazföldről érheti el Tajvant anélkül, hogy hajókra vagy repülőgépekre lenne szüksége.
Ott van aztán az észak-koreai szörnyszülött, a KN-25-ös rakétavető-rendszer, amely ugyan valószínűleg precíziós fegyvernek nagy jóindulattal se mondható, de 600 milliméter (!) átmérőjű rakétáit állítólag 380 kilométeres hatótávolságig el tudja lőni, így gyakorlatilag egész Dél-Korea belőhető vele a fegyverszüneti vonal északi oldaláról. Lehet, hogy nem túl pontos, de ha negyedakkora hatótávolságú GLMRS rakétákkal tudnak csak visszalőni rá, az azért nem túl kellemes lehetőség amerikai szemszögből.
Jön a nehéztüzérség
Úgy tűnik viszont, hogy mostanra tényleg megelégelte ezt a helyzetet az amerikai vezetés, és a szokásos módon reagálnak rá: olyan eszközök fejlesztésével, amelyek nemcsak csökkentik a lemaradást, de újra feléjük is billentik a mérleg nyelvét.
Az önjáró löveg kategóriájába az amerikaiak a többi NATO löveg 52-es kaliberű tarackjai helyett egy 58 kaliberes, nagyjából 9 méter hosszú csövű gépezetet, az ERCA-t (Extended Range Cannon Artilleryt) tervezik nevezni, amely egy teszten már speciális lőszerrel 110 kilométerre is ellőtt. Az ATACMS rakétákat a PrSM (Presicison Strike Missile) rendszerrel tervezik leváltani, amelyek nagyjából 500 kilométeres hatótávval bírhatnak, tehát egy orosz Iszkander ballisztikus rakétával szemben is megállnák helyüket. A PrSM már közel jár a szolgálatba lépéshez, 2024-ben már 110 darab megvásárlása be is van tervezve az amerikai hadiköltségvetésbe.
De nem Amerikáról beszélnénk, ha itt megállnának. Készülőben van egy MRC (Mid-range Capability) kódnéven futó fejlesztés is, amely a haditengerészet által használt függőleges rakétaindító rendszereket adaptálná teherautóalvázakra, és amely Tomahawk cirkálórakéták és SM-6 hajók, illetve repülőgépek ellen bevethető rakétákat tudna kilőni, előbbieket akár 1500 kilométeres távolságig.
De ha 1500 kilométer a „közepes” hatótválság, akkor félve kérdezhetjük, hogy mi lehet a „nagy”? Nos, erre az amerikaiak válasza az LRHW, azaz a Long-range Hypersonic Weapon, ami nevének megfelelően egy nagy hatótávolságú hiperszonikus fegyver lenne, amely képes manőverezésre, hatótávolsága pedig 2800 kilométer körül alakulna – azaz Tokió mellől akár Pekinget is lőni lehetne vele.
A hadsereg tervei szerint egy üteg LRHW-t négy, egyenként két-két darab hiperszonikus siklóbombával felszerelt kilövő alkotná. A dolgok jelen állása szerint egyetlen ilyen lövedék 40 millió dollárt kóstálna, így az üteg parancsnoka újratöltés nélkül tudná kilőni az ellenségre egy kisebb harmadik világbeli ország éves GDP-jét, ha szükségesnek látja.
Utóbbi ugyan még jócskán a jövő zenéje, de az látható, hogy az amerikai szárazföldi haderő hamarosan visszatér a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek világának élvonalába, és ha már ott van, vissza is tervezi dobni a labdát az oroszok és a kínaiak térfelére. Amint ez megtörténik, az amerikai haderő tervezői végre fújhatnak majd egy nagyot, hogy újra helyreállt a világ rendje – legalábbis egy újabb kínai vagy más ellenséges fegyverrendszer megjelenéséig.
A téma kiválasztásához és a cikk elkészüléséhez hatalmas segítséget nyújtott Perun szokásosan kiváló YouTube-adása, amely itt is megtekinthető:
A tenger alatti villamosvezetket rongálta meg. 
