Kettős elvárás

25 évvel az egyesülés után Németország a kontinens legnagyobb gazdasági hatalma, így az EU-n belül súlyánál fogva a legfontosabb ország lett. Mivel azonban az EU-ban nincs politikai egység, nincs közvetlen, komoly hatalommal rendelkező vezető erő, a legtöbb feladat óhatatlanul a legnagyobb tag nyakába szakad. Pláne, hogy vezetője, Angela Merkel, aki a még kettévágott ország keleti, szegény felében szocializálódott, híresen jólelkű. Ciprasz is tőle várta a csodát, a menekültek is az ő nevét skandálják.

Egy szociálisan érzékeny politikus asszony pedig, bármekkora hatalom is áll mögötte, nem tudja megoldani Európa és a világ összes problémáját. Országára rendkívül súlyos teher és felelősség hárul, noha ők ezt nem akarták, talán nem is gondoltak erre a lehetőségre. A múlt súlyos öröksége miatt még a látszatát is kerülni akarták annak, hogy az ő befolyásuk továbbterjedjen határaiknál, és most mégis egész Európa tőlük függ. Kettős elvárásnak kell tehát megfelelniük: úgy kezelni a kontinens ügyes-bajos dolgait, hogy közben ne tűnjenek birodalomnak.

Forró nyár

Idén először a szemtelen Sziriza-kormány izzasztotta meg a kancellár asszonyt. Ciprasz görög miniszterelnök úgy gondolta, visszaél a lehetőséggel, és mindent kizsarol belőle, lesz, ami lesz. Végül Merkel is belátta, hogy át akarják ejteni, ezért kénytelen volt bekeményíteni, és megtanította Cipraszt kesztyűbe dudálni. Utána olyan lett a görög miniszterelnök, mint a kezes bárány.

Alig telt el egy hónap, és egy másik, sokkal súlyosabb probléma borult Európa nyakába, természetesen megint csak Németországgal az élen. A háború és terrorizmus elől menekülők közt is elterjedt, hogy Németország mindenkit befogad és mindenkinek lehetővé teszi a megélhetést, így minden más megfontolást félretéve oda igyekeznek, bármi áron.

Ezt a helyzetet a németek hirtelen nem tudták kezelni. Arra felkészültek, hogy évente adott számú menekültet befogadnak, de hogy ez milliós nagyságúra duzzadhat, és hogy akut problémává válik, az teljesen készületlenül érte őket. A helyzet olyan rossz, hogy gyors és főleg határozott döntéseket kellene hozni, ráadásul az európai partnerekkel szorosan együttműködve, ami ugyanúgy nehéz, mint a görög ügyben volt.

Európai tehetetlenség

Kiderült, hogy nem tudták-tudtuk meghatározni, hogy pontosan mi legyen az eljárási rend, ha egyszerre nagyszámú menekült jelenik meg, mind német úticéllal. Kézenfekvő volt, hogy ha Németország tényleg kész befogadni őket, akkor legjobb, ha valóban egyből odajutnak, és ott teremtenek számukra először valamilyen átmeneti elfogadható megoldást (mint számunkra egykor Traiskirchenben, pedig a mi disszidenseink csak Kádár puha diktatúrája elől menekültek).

Ezt nehezíti az a szabály, hogy az EU-ba való belépés országában kell a menekülteknek beadni a német kérvényt. Ez nagy tömegeknél a gyakorlatban kivitelezhetetlen megoldás, ráadásul a schengeni övezet az emberek szabad mozgására épül, ennek ellentmond bárkit is korlátozni benne. De még nagyobb baj, ha ingadoznak a szabály betartását illetve be nem tartását illetően. Ennek eredménye lett az, hogy először békésen átvonultak Magyarországon a menekültek, majd megfelelő szerveink kapkodni kezdtek, és meglehetősen amatőr módon lezárták a pályaudvart, majd megnyitották, és a vonatforgalmat szüntették be, amire 56 óta nem volt példa.

Rosszul vizsgáztunk

Végül elkövették a legnagyobb baklövést, amit már csak saját történelmi múltunk miatt sem lett volna szabad: a Sopronba igyekvőket kelepcébe csalták, és Bicskénél lerángatták a vonatról, ami egy véget nem érő hadakozásba torkollt az átverés miatt érthetően dühös menekültekkel. Ennek képei a világban keringenek,  lehető legrosszabb hírünket keltve, melyet a kormány átgondolatlan nyilatkozatai tovább rontanak.

Az európai bizonytalankodásnak sajnos mi lettünk az egyik áldozata, és a lehető legrosszabb módon reagálunk. Kapkodunk, majd nekiugrunk a németeknek, ami nagy szamárság legfontosabb európai partnerünkkel szemben, még akkor is, ha esetleg igazunk van. Talán fel kellett volna hívni őket egy azonnali egyeztetésre, és gyorsan hozni egy ilyen vagy olyan, de határozott döntést, arra figyelve, hogy amennyire lehet, humánus legyen.