Sok szó esik a világban mostanában a vagyoni egyenlőtlenségekről, illetve a szupergazdagok társadalmi-gazdasági szerepéről. A téma akár Elon Musk kérészéletű kormányzati szerepvállalása, majd a Donald Trumppal történő szakítása (és ennek kapcsán tervezett esetleges politikai színtérre lépése) kapcsán is előkerülhetett. De a tech-dollármilliárdosok és a politika viszonya általánosságban is érdekes kérdés, bulvárízűbb aktualitásként pedig ott van az Amazon-vezér Jeff Bezos velencei álomesküvője is.
Szintén aktuális esemény, hogy New York City polgármesteri címét minden bizonnyal hamarosan elnyerő „demokratikus szocialista” Zohran Mamdani egy interjúban arra a kérdésre, hogy van-e joguk „létezni” a milliárdosoknak, azt válaszolta:
„Nem hiszem, hogy lennie kéne milliárdosoknak.”
Kicsit bővebben kifejtve Mamdani arról beszélt, hogy nem normális dolog, hogy ilyen vagyoni egyenlőtlenségek közepette egyetlen embernek ekkora vagyona legyen. És hát lássuk be, valóban nehéz amellett érvelni, hogy miközben akár az Egyesült Államokban is millióknak probléma a napi megélhetés, néhány ember nemzetállamoknak is tételnek számító vagyonokon ül.
Mennyi marad a milliárdosok zsebében?
További hangsúlyt ad ennek az egyenlőtlenségnek, hogy az olló bizony az elmúlt évtizedekben folyamatosan nyílt. Míg 1990-ben még csak a teljes, amerikai állampolgárok által birtokolt vagyon 22,75 százaléka volt az emberek legvagyonosabb 1 százalékának birtokában, 2024-ben már 30,75 százaléka. És a trend hasonló a világ legtöbb részén. Magyarországon például 2023-ban 33,46 százaléka volt a vagyonnak a leggazdagabb 1 százalék kezében, miközben 2010-ben még csak 24,78 százaléka.
De akkor valóban arról van szó, hogy a (dollár)milliárdosok a „szegények” zsírján és munkáján élősködve híznak, és lefölözik maguknak a gazdasági fejlődés hasznát?
Ez azért ennyire nem egyszerű. A Nobel-emlékdíjas (hivatalosan közgazdasági Nobel-díj nem létezik, de ezt az emlékdíjat azzal egyenértékűnek tekinthetjük) közgazdász, William Nordhaus egy 2004-es tanulmányában arra jutott, hogy az innovátorok csak egy egész apró töredékét, 2,2 százalékát „teszik zsebre” a tevékenységük nyomán képződő plusz értéknek.
Fotó: AFP
A többi pedig szétoszlik a társadalomban, a megalapított és hatalmas fejlődésen keresztülmenő cégek dolgozóinak fizetése, de egyéb, nehezebben forintosítható (vagy dollárosítható) formákban. A Google megjelenése például sok milliárd munkaórát spórolhatott meg az interneten keresgélő emberek számára, az Amazon a boltba járogatás nyűgétől szabadítja meg naponta emberek millióit, a Windows sok százmillió irodai dolgozó produktivitását növelte meg – és így tovább.
Ha – a Financial Times szerzője nyomán – visszaszámoljuk a dolgokat, ez azt jelentené, hogy Jeff Bezos például jelenleg nagyjából 237 milliárd dollára becsülhető vagyona összességében közel 11 ezer millárd dollárnyi értéket teremtett az Egyesült Államok, de kisebb részben a teljes világ gazdaságának. Ha így nézzük, akkor ezért nem is olyan túlzott fizetség rongyos 230-240 milliárd dollár?
A Financial Times cikke ráadásképpen hozzáteszi, hogy még ez is csak egy része a milliárdosok áldásos hatásainak, ugyanis az ő példájuk ösztönzi a leginkább a jövő feltörekvő generációinak tagjait, hogy maguk is megpróbáljanak hasonló sikereket elérni. A szerző érvelése szerint ha valamilyen formában – mondjuk extrém magas adókkal, netán valamiféle vagyonelkobzással – büntetnénk a különösen sikeres embereket, pontosan azzal tennénk tönkre végleg a demokratikus kapitalizmus rendszerét.
Vannak azért fontos más szempontok is
Tegyük azért hozzá, hogy a cikk elvi alapját képező tanulmány 2004-es, tehát elsősorban még legfeljebb az 1990-es évek adatait vehette alapul. Bár Microsoft, Apple, Amazon és Google már volt a kilencvenes években is, Meta (Facebook) például még nem, és az első nagyot kaszáló okostelefon, az első iPhone is csak 2007-ben került piacra, így a tanulmány még a közösségi média és az okostelefonok forradalma előtt született, nem is beszélve a most zajló MI-forradalomról. Elképzelhető, hogy ezekre a területekre is igaz a fenti 2,2 százalékos, vagy ahhoz közeli arány, de az is lehet, hogy nem.
Mindenesetre ha ezt a számolást Magyarország leggazdagabb emberére is alkalmazzuk, akkor Mészáros Lőrinc a maga 1422 milliárd forintos vagyonával nagyjából 64 ezer milliárd forintnyi értéket hozott volna létre döntően Magyarországon (hiszen cégei, érdekeltségei döntően itthon vannak). Akkor tehát igaza lenne azoknak, akik a kormányközeli vállalkozók gazdagodásával kapcsolatos aggályokat azzal söprik le az asztalról, hogy a magyar kézben felhalmozódó vagyonok igenis jót tesznek a magyar gazdaságnak, és „lecsorognak” az egyszeri magyar dolgozók szintjére is?
Annyit mindenképp érdemes azért megjegyezni, hogy Nordhaus modellje innovátorokra, a semmiből valamit létrehozó vállalkozókra vonatkozik, nem pedig azokra, akik – fogalmazzunk így – a meglévő vagyonokat és értékeket csoportosítják át a maguk tulajdonába. Azt, hogy Mészáros Lőrinc vagy más ismert magyar nagyvállalkozók melyik kategóriába tartoznak, azt mindenki döntse el maga.
„Mamdani téved – morálisan és a gyakorlati bizonyítékok tükrében is. És hosszú távon feltehetően politikailag is. Észben kell tartania, hogy a hatalomra kerülő populisták gyakran frusztrációként élik meg, amikor ideológiájuk összeütközésbe kerül a valósággal. Ha novemberben tényleg elfoglalja a polgármesteri hivatalt, azt fogja észrevenni, hogy több New York-i milliárdost fog kívánni és nem kevesebbet”
– zárul a Financial Times írása, amely mindenesetre jó emlékeztető arra, hogy a „dúsgazdag milliárdos = rossz” típusú világmegfejtések nagyon messze vannak a valóságtól.
Négy újabb vádpontot is hozzácsaptak Andrew és Tristan Tate ügyéhez. 
