Az Egyesült Államok vezette iraki invázió 2003. március 19-ről 20-ra virradó éjszaka kezdődött. Az amerikai fegyveres erők mellett Nagy-Britanniából, Ausztráliából és Lengyelországból is részt vettek egységek. A támadás az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül történt, így a nemzetközi jog megsértésével. A hivatalos indoklás, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, fiktívnek bizonyult.
A Fehér Ház az előkészületek során mellőzte a komoly kritikusokat. A közel-keleti ügyekért felelős volt külügyminiszter-helyettes – egyben a CIA jelenlegi igazgatója -, William J. Burns írt egy mára legendássá vált feljegyzést, amelyben felvázolja a háború kockázatait, de ezt figyelmen kívül hagyták.
Akkoriban George W. Bush elnök kormánya "demokratikus dominóeffektusról" beszélt, amely szerint az iraki kormány megdöntését más közel- és közel-keleti kormányok bukása követné, különösen Szíriában és Iránban. Az „első arab demokrácia” Irakban „nagyon nagy árnyékot vetne az arab világra” – jelentette ki annak idején a neokonzervatívok egyik vezető héjája, Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes.
Az energiahordozók iránti érdeklődés is központi szerepet játszott. Włodzimierz Cimoszewicz akkori lengyel külügyminiszter például 2003. júliusában megerősítette, hogy Varsó "soha nem titkolta vágyát" a "lengyel olajtársaságok nyersanyagforrásokhoz való hozzáférése" iránt – valójában ez a "végső célunk".
A végeredmény: egy bukott állam, iraki civilek százezreinek halála, több, mint ezermilliárd dollár elpárolgása, jelentős visszalépés az al-Kaida elleni háborúban, Irán regionális hatalmának megerősödése, egyben helyrehozhatatlan károk Amerika globális tekintélyében.
A francia befolyás
A Nyugat Líbia elleni háborúja tizenkét éve kezdődött március 19-én, a francia légierő támadásaival, amely hamarosan NATO-háborúvá szélesedett ki. A katonai beavatkozás motivációjával kapcsolatban francia hírszerző tisztek később megerősítették egy brit parlamenti bizottságnak, hogy Párizs valódi célja "Franciaország észak-afrikai befolyásának növelése", a líbiai olajtermeléshez való nagyobb hozzáférés és a francia fegyveres erők hatékonyságának bemutatása volt.
A támadók a polgári lakosság védelmét szolgáló ENSZ-mandátummal visszaéltek a kormány megbuktatása érdekében - azaz megszegték azt. Csak 2011-ben a háborúban elhunyt civilek számát az Airwars nevű brit szervezet legalább 1140-re, sőt akár 3400-ra becsülte.
A háború nagyrészt elpusztította Líbiát nemcsak anyagilag, hanem társadalmilag is. A különböző milíciák közötti harcok többször is polgárháborúvá fajultak. Tizenkét évvel a NATO-háború után az ország még mindig magatehetetlen.
Szerbia bombázása
24 évvel ezelőtt ezen a napon a NATO megtámadta Jugoszláviát – szintén az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül, és így megsértve a nemzetközi jogot. A háborút hivatalosan azzal indokolták, hogy Koszovóban etnikai tisztogatás fenyeget.
Valóban, Koszovóból közel 850 ezer ember menekült el. A nemzetközi jogvédők szerint a támadások előtt szervezett etnikai tisztogatás zajlott a térségben. Szerb félkatonai alakulatok űzték el, vagy ölték meg az albán lakosságot.
A NATO bombázását világszerte ellentüntetések követték, míg sokan a nemzetközi jogok és a Genfi Egyezmények megsértésével vádolták a szervezetet.
Május hetedikén állítólag véletlenül lebombázták a belgrádi kínai nagykövetséget, három újságíró halálát okozva. A NATO navigációs problémákkal magyarázta az esetet. Peking szerint provokáció történt. Március 27-n a szerb légvédelemnél szolgáló, vajdasági Dani Zoltán lelőtt egy F-117 Lopakodót. A háborúban valószínűleg ez volt a szerb hadsereg legnagyobb eredménye.
Február 17-én volt 15 éve, hogy Koszovó kikiáltotta függetlenségét Szerbiától, amely a mai napig nem ismeri el Koszovó államiságát. Oroszország, Kína és az Európai Unió öt országa – Spanyolország, Szlovákia, Ciprus, Románia és Görögország – sem, amely mindeddig feltartóztatta az 1,9 millió lakosú kis ország EU-tagsága felé vezető utat. Az ENSz tagállamainak valamivel több, mint fele elismeri Koszovót független államként.
