Amióta az emberiség országokra, államokra osztva él, sosem voltak olyan stabilak ezek határai, mint ma, annak ellenére, hogy gyakran vannak területi viták, helyi villongások, háborúk. Több ezer éven át az országok egymás rovására próbáltak terjeszkedni: birodalmak születtek, amelyek igyekeztek minél többet elnyelni a világból, minél nagyobbra nőni, ami mai ésszel nehezen felfogható, hisz az elégedetlen, kényszerűen másik állam fennhatósága alá terelt népek csak nehézséget okoztak a birodalmaknak.
Nemzetközi jog és diplomácia
Az idők során aztán kialakult a nemzetközi diplomácia, az országok nem csak háborúztak, hanem több állam részvételével békekonferenciákat is kezdtek tartani. Addig a vesztesek kénytelenek voltak elfogadni helyzetüket, onnantól kezdve viszont előfordult, hogy a konferenciák meghallgatták minden fél véleményét, bér igazságos döntést ritkán hoztak, és az is kérdéses volt, hogy ezt mennyire tudják betartatni (az első viszonylag jó példa erre az 1878-as Berlini Konferencia volt, Andrássy Gyula szervezésében, amely bő 30 évre stabilitást teremtett Európában).
A második világháború után fokozatosan kialakult az a vélemény, hogy a nemzetközi közösség nem fogadhatja el, ha egy ország háborúval szerez területet: ez csak megegyezés alapján történhet. Sok esetben azonban sem a két fél, sem a nagyhatalmak között nem jön létre megegyezés, így a területek de facto (tényleges) és de jure (jogi) hovatartozása különválik, ami egész képtelen helyzeteket eredményez.
52 év
Így van ez a Golan-fennsík esetében is, melyet az 1967-es arab-izraeli háború végén Izrael azért foglalt el Szíriától, mert onnan, mint magasan fekvő területről, az ellenség könnyedén lőhette az alacsonyabban fekvő izraeli területeket, így azok védhetetlenek voltak. A háborút Izrael megnyerte, aztán 1973-ban egy újabb háborút is, valami megoldás kellett a Golanra: húztak egy széles határövezetet az elfoglalt területek szíriai határán, azt mindkét fél fegyveres ereje elhagyta, és az ENSZ békefenntartói vonultak be oda. A villongások így megszűntek, Izrael 1981-ben annektálta a területet, azóta az ország integráns része, kedvelt turista célpont, lakossága nagyjából 20 ezer drúz nemzetiségű polgár.
A nemzetközi közösség nagy része nem ismerte el a terület Izraelhez tartozását, így kialakult egy status quo: Szíria így elméletben sajátjának tekintette a területet, ahogy Szerbia és magának tekinti Koszovót, és még lehetne sorolni. Mindez olyan, mintha mi a sajátunknak tekintenénk Erdélyt 100 évvel az elvesztése után is (igaz, Trianont és azt megerősítő későbbi békét aláírtuk és a világ elismerte, de hát Koszovót is elismerte a fél világ önálló államnak).
Status quo
Jobb híján egyelőre így van egyensúly a világban: valaki háborúzik, elfoglal valamit, esetleg segítenek ebben neki más országok, aztán a többi ország vagy elismeri a dolgot, vagy nem, és így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Akitől elvették e területet, hivatkozhat azokra, akik nem ismerték ezt el, ugyanerre hivatkozhatnak mindazok is, akik elfogadják, hogy háborúval egyoldalúan nem lehet területet szerezni.
A megoldás távolról sem optimális, hisz néha nagyon faramuci dolgok sülnek ki belőle, amire Koszovó a legjobb példa: egy koszovói polgár hozzánk szabályosan beutazhat koszovói útlevelével, míg a gyakorlatban nem is létező szlovák-magyart nem lépheti át, ha nincs szerb útlevele, mivel Szlovákia továbbra is Szerbia részének tekinti Koszovót. Mindezt úgy, hogy közös schengeni terület van, melynek minden tagja elvileg egyformán kellene, hogy kezelje a területére belépő külső polgárokat.
Felkavarta az állóvizet
Mindazonáltal a rendszer valahogy üzemel, probléma csak akkor van, ha valaki a többiekkel való egyeztetés nélkül tesz egyoldalú lépést. Ilyen volt most Trump elismerése is, aminek a gyakorlatban semmilyen jelentősége nincs, hisz az a terület már 52 éve Izraelé, ráadásul az akkori Szíria már nem is létezik, hisz a polgárháború és az Iszlám Állam szétszaggatta, vannak ott sokkal nagyobb gondok.
Ugyanakkor az érzelmeket felszítja egy ilyen bejelentés, ráadásul óhatatlanul felmerül, hogy legközelebb ki, mit fog elismerni a többiekkel való konzultáció nélkül. Bárki, bármikor elismerheti például a Krímet, mint orosz területet, vagy elismerheti független országnak az orosz kvázi-államokat, mint Dél-Oszétia, Abházia vagy a Dnyesztermenti Köztársaság.
Trump esetében talán csak az tompítja a dolog élét, hogy a világ megszokta: ő egy ilyen különc ember, hirtelen, konzultáció nélkül hozott váratlan döntésekkel. Elnök azonban az amerikai alkotmány szerint legfeljebb még 5 évig és 10 hónapig lehet (ha jövőre újraválasztják), utána vélhetően visszaáll a megfontoltabb amerikai döntések időszaka.
A dél-amerikai országnak mintegy 4,8 milliárd dollárt érő 31 tonnányi aranykészlete van befagyasztva Londonban. 
