Túléli-e az Európai Unió Angela Merkel távozását?

Kevesebb, mint három hét van hátra a szeptember 26-án tartandó német általános választásokig.  A tegnapi adatok szerint a CDU/CSU 19 százalékra csúszott, amely 72 éves történelmének legrosszabb eredménye.  A Zöldek szintén csúsznak lefelé, míg az SPD kompetens kancellárjelöltje felfelé tartó pályára helyezte az egyébként gyenge és jellegtelen vezetésű pártot. 

A politikai centrum borítékolhatóan balra fog tolódni a választások után és könnyen lehet, hogy három pártra lesz szükség a kormányalakításhoz. 

Nincsen igazán önálló profilja

Olaf Scholz pénzügyminiszter, az SPD kancellárjelöltje eddig a kampányában nem igazán foglalkozott nemzetközi kérdésekkel.  A szociáldemokraták programjának mottója: „Jövő – tisztelet – Európa”, középpontjában is inkább az éghajlatvédelem, a jó munka és az igazságosság áll.  Oroszországgal és Kínával gazdasági, valamint stratégiai kérdésekben konstruktívan együtt akar működni, de Merkelnél erőteljesebben akarja kritikaként felhozni jogállami problémákat.

Az Orbán kormányzat számára intő előjel, hogy a német szociáldemokraták kancellárjelöltje pár hete közölte: megválasztása esetén kerek-perec megmondaná a véleményét a magyar és a lengyel kormánynak, ha azok megsértik a jogállamot vagy hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak az LMBT-közösség, illetve más kisebbségek ellen.

Scholz összességében a folyamatosságot hangsúlyozza a nemzetközi kérdésekben.  De a „The Guardian” joggal szögezi le: „Hogy ezek után ki fog beszélni Európa nevében, mialatt a világot egy sor viszály, a populizmus, a járvány és szegénység tépázza? Hát nem a hatástalan brüsszeli bürokrácia, az erőtlen Franciaország vagy Nagy-Britannia, amely a geopolitikai busz alá vetette magát. A stratégiailag alulteljesítő Németország ugyanakkor alszik a volánnál. Amíg csak fel nem ébred, addig a demokrácia nyomuló ellenfelei köszönik, jól vannak.”

Az uniós külpolitika válsága

Márpedig Merkel kancellár érzékeny időpontban lép le a színről.  Hiszen az uniós külpolitika koherencia hiánya különösen szembetűnő 2019 óta, amikor Ursula von der Leyent tették meg az Európai Bizottság és Charles Michelt az Európai Tanács elnökének. Miként képzelhető el közös uniós külpolitika, ha az EU két legfontosabb személyisége között sincs meg az összhang?  A legjellemzőbb példa volt erre a "sofagate": április elején, amikor törökországi látogatásuk során Michelt karosszékben ültették Erdogan mellé, az ET elnök pedig nem tiltakozott amiatt, hogy von der Leyen egy távolabbi szófán kapott helyet.

Mi több, az európai polgárok körében is nő az elégedetlenség.  „Csalódottság és fásultság” - a kontinens jövőjére nézve meglehetősen kedvezőtlen tavaszi közhangulatról számolt be a Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR) júniusban közzétett tanulmánya.  Hat tagállamban - Ausztriában, Bulgáriában, Franciaországban, Hollandiában, Németországban és Olaszországban - többségbe kerültek az eleve bizalmatlanok és a bizalmukat elvesztők. A bizalmi válság mélységét mutatja, hogy a franciák, olaszok és spanyolok zöme azt mondta, hogy az uniós és a hazai politikai intézményrendszerből egyaránt kiábrándult, a németek javarésze pedig úgy véli, hogy az EU rendszere rosszul működik.

Jelenleg a németek 55 százaléka (!) gondolja azt, hogy az EU politikai rendszere működésképtelen – ez 11 százalékos ugrás a múlt évhez képest.  Napjainkban a németek 33 százaléka vélekedik úgy, hogy az EU integráció túl messze ment, miközben 2020-ban még csupán 23 százalékuk gondolta így. 

Augusztusban pedig a sajtónak sikerült megszereznie egy 6 EU tagállamra (Németország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország, Franciaország és Lengyelország) vonatkozó friss felmérést.  Ezen országok polgárainak 44,4 százaléka inkább pozitívan, 54 százalékuk viszont inkább negatívan értékelte az EU vakcina-kampányát.  Az elutasítottság szintje Németországban volt a legmagasabb, 70,7 százalékkal.

A nagy kérdés

De túléli-e az EU Merkel távozását?  Figyelmeztető jel, hogy a populista AfD a programjában már az EU kilépéssel kampányol, míg a liberális FDP mindig is ellene volt a déli tagállamok kisegítésének.

A kérdés a reálpolitikában azt jelenti, hogy Berlin továbbra is fizeti-e a Brexit és az olasz bankrendszer bénultsága miatt az egyre nagyobbra duzzadó számlát?  Míg tavaly Németország bruttó 26 milliárd eurós befizető volt a brüsszeli számlákra (nettó 19,4 milliárd eurós), a német bruttó befizetések idén a britek távozása miatt várhatóan 40 százalékkal megugranak.

Igen ám, de a német költségvetés egyéb frontokon is egyre nagyobb számlákkal szembesül.  A COVID-19 válság miatt az államadósság tavaly a GDP arányában 60-ról 70 százalékra ugrott, és várhatóan idén 80 százalékra szökik. 

Merkel „energia-váltása” a jelenlegi becslések szerint 2038-ig 44 milliárd eurós kártérítési kötelezettséggel jár a szénerőművek és áramtermelők számára.  Ilyen gigantikus számlák mellett a német adófizetők türelme bizony könnyen erodálódhat az „európai projekt” irányába.