|
| Kép forrása: ENSZ |
Az első világháború előtt évszázadokon át zajlott a vetélkedés, hogy a gyengülő oszmán birodalom leszakadó balkáni részeit ki szerzi meg. Az önrendelkezés akkor fel sem merült, mindenki hódításban, birodalmi szemléletben gondolkodott. Az elsőszámú jelentkező Oroszország volt: ő szerette volna a Boszporuszt, és így a Földközi-tengerre való kijáratot megszerezni. Oda pedig a Balkánon át vezetett az út.
Orosz és osztrák befolyás
Ezt könnyedén el is érte volna, ha mindezt más hatalmak, elsősorban az angolok nem tekintik úgy, hogy túlzottan nagy lesz az oroszok hatalma. Ezért ők maguk közvetlenül csak egyszer, a Krím-félszigeten vívott háborúban léptek fel, egyébként pedig Ausztriát, majd az osztrák-magyar duális monarchiát támogatták abban, hogy érdekeltségeket szerezzen, és így egyensúly (status quo) alakuljon ki.
A monarchia, vagyis mi magunk nem rendelkeztünk igazán hódító vágyakkal, csak azt a problémát akartuk valahogy kezelni, hogy a délszlávok egy része monarchián belül, egy része kívül van, és ez veszélyezteti az országot. Ezért az osztrákok azt gondolták, legyen csak benn az összes, mi meg ettől megijedtünk, mondván, az szétrobbantja a történelmi Magyarországot.
Ment a huzakodás, közben a balkániak (Szerbia, Bulgária, Montenegró, Albánia, Görögország) saját maguk keltek fel, és űzték ki a törököket maradék európai területeikről. Boszniát közben mi tartottuk megszállva, amit a szerbek nehezen viseltek, és közben Oroszország is fellépett, mint a szlávok, különösen a görögkeleti vallásúak védelmezője.
Jugoszlávia után
Az első világháború után nyugalom lett: a zűrös területek egy mesterséges országban, Jugoszláviában egyesültek, melyet a két háború közt az antant, 1945 után pedig a hidegháborús egyensúly tartott fenn. Ahogy ennek vége lett, az elfojtott konfliktusok mint kirobbantak, a puskaporos hordó előkerült. Gondoljunk csak a szerb-horvát háborúra, a Bosznián belüli 3 népcsoport háborújára, Koszovó függetlenségi háborújára, melybe a NATO is beszállt, vagy Macedóniára, ahol a lakosság harmada albán, és persze Koszovó mintájára önállósodna, de még inkább Nagy-Albániához csatlakozna.
A tüzet a nyugat fegyveres beavatkozásával lehetett elfojtani Boszniában és Koszovóban, de csak a lángok lettek eloltva, a hamu még parázslik. Nem véletlen, hogy az EU már lassan mindenkit felvett, aki szóba jöhetett, kivéve 5 jugoszláv utódállamot (Szerbia, Montenegró, Koszovó, Macedónia, Bosznia) és Albániát. Ráadásul a tőlük délre fekvő Görögország EU tagként lett gazdasági okokból egy instabil tényező.
Ismét előkerültek az oroszok
Miután tavaly a nyugat élesen nekiment Oroszországnak az ukrajnai események miatt, Oroszország nagyhatalom módjára reagál: nem hagyja, hogy sarokba szorítsák, hanem elkezd olyan helyeken kellemetlenkedni, ahol erre lehetősége van. Nos, a Balkán nyugati fele, Görögország, de még Törökország is kiváló terep erre, és egy komoly adu van a kezükben: Európa gázellátása.
Ukrajnával még oroszbarát korában is tranzitvitái merültek fel az oroszoknak, de most, hogy abszolút ellenséges lett a két állam, Oroszország máshol akar vezetéket építeni. És ez egy remek lehetőség a kellemetlenkedésre: arra vezeti a vezetéket, amerre az a legtöbb gondot okozza. Útba esnek a görögök, akikkel az euróövezetnek van súlyos gondja, a macedónok, akik albánjaiktól félnek és a görögökkel is rosszban vannak, és ott van Szerbia, ahol még nagyon fáj Koszovó elvesztése, és amúgy is nagy hagyományai vannak a pánszláv eszmének (ők voltak Jugoszlávia legnagyobb hívei is).
A fő gond
Az igazi baj az, hogy sem a nyugatnak, sem általában a világnak nincs elképzelése, mégkevésbé kidolgozott módszere arra, hogy a puskaporos hordókat hogy kezelje. Boszniánál és Iraknál a nyugat ragaszkodott a többnemzetiségű, több vallású természetellenes államok fenntartásához, nem is működnek. Szerbia esetében ugyanakkor nem alkalmazták ezt: leszakították Koszovót. Az Ukrajna keleti részén lévő oroszok tekintetében megint az első álláspontra helyezkedtek, aminek eredménye az oroszokkal való kiújult kvázi hidegháborús helyzet, ami már a Balkánra is kihat.
Valószínűleg nem kerülheti meg a világ, hogy az országok, de legalább a nagyhatalmak többsége előbb-utóbb valamiféle konszenzusra jussanak abban, hogy lehet ezeket a válságokat együtt kezelni, nem egymás ellenében.
