Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság, azon belül is Anglia kezdettől fogva tartózkodóbb volt az európai integrációval szemben. Volt olyan magyarázat, hogy ők egy sziget, azonban ez gyenge érv, hisz Írország is az, na meg Ciprus. Az már inkább számított, hogy a világ legnagyobb gyarmatbirodalmát igazgatták még belépésük előtt 30 évvel is, és noha ebből nem maradt semmi, a társadalmi tudatban mégis idő kell, amíg elmúlik az illúzió.
A különcködés
A hidegháború idején persze kevésbé renitenskedtek a britek, hisz ugyanúgy rettegtek Európa szovjet lerohanásától, vagy akár a korlátozott atomháborútól, mint bármely más, a nyugati szférához tartozó európai ország. A világ egypólusúvá válása után már erősebben érződött a különcködés: nem akartak részt venni sem az európai közös valutában, sem a schengeni övezetben. Ettől eltekintve azért a kilépés fel sem merült, nem volt olyan súlyos ok, ami erre ösztönözte volna őket.
1997-ben jött Tony Blair és munkáspárti kormánya. Blair egy sor kérdésben előrelépett, kifejezetten jóindulattal kezelve az ügyeket. Neki köszönhető a minimálbér bevezetése, a skót parlament létrehozása, és talán legnagyobb húzása, a Nagypénteki Egyezmény, ami évtizedek után végre békét hozott Észak-Írországnak. Blair népszerűsége kezdetben az egekben volt, és később sem igazán esett vissza: még kétszer megválasztotta népe.
Szegény keleti blokk
A bevándorlás kérdése már az ezredfordulón is komoly vitákat váltott ki a brit politikában, de ekkor még fel sem merült, hogy az EU-n belüli munkavállalók gondot okoznának, a problémát a más kontinensekről érkező menedékkérők jelentették. Az EU 2004 előtti 15 tagja között nem voltak drámai jövedelemkülönbségek: az elvileg szegény Görögország már akkor is lehetőségeinél sokkal jobban élt, pont így halmozta fel a kezelhetetlen adóssághegyet. Hozzá kell tenni, hogy bármennyit is emlegetjük a mediterrán EU országok problémáit: az ottani bérek nominálisan jóval magasabbak a hazaiaknál.
És itt jön el a lényeges pont. 2004-ben az EU 10 új országot vett fel, közülük 7 a korábbi szovjet blokk tagja volt, sőt 3 effektíve szovjet tagállam. Litvánia, Lettország és Észtország viszont kicsik: összesen volt 7 millió lakosuk. Tulajdonképpen csak négy ország volt népesebb és egyúttal szegény is: a visegrádi négyek. Lakosságszámban természetesen magas mindenki fölé emelkedtek a lengyelek (38 millió), majd jöttünk mi és a csehek 10-10 millióval, Szlovákia 5-6 millióval. Ez összesen 70 millió ember, a 15 meglévő tagállamhoz képest elképesztően alacsony bérszínvonallal (a 2 milliós Szlovénia, a 700 ezres Ciprus és a 300 ezres Málta eleve jobban éltek).
Elhamarkodott lépés
Az Unió erre az esetre tette lehetővé, hogy a tagállamok 7 éves moratóriumot alkalmazzanak a munkaerő szabad áramlására. A legtöbb ország ezt meg is tette, de Tony Blair egyedüliként megnyitotta az Egyesült Királyságot a kelet-európai munkavállalók előtt. Ha ezt mindenki megtette volna, még csak eloszlik a munkát keresők több milliós tábora, de így, hogy a vonzó célpontok közül csak egy tette, nyakába szakadt az egész csapat. Természetesen élen a lengyelekkel, számarányuknál fogva.
A reakciók hamar jelentkeztek. Akkor alakult meg a UKIP, és fokozatosan nőtt a népszerűsége. A 2010-ben megválasztott konzervatív kormányban már álladó téma volt a bevándorlás mérséklése, de semmit nem tudtak kezdeni vele. 2011-ben aztán megnyílt Németország és Ausztria is, ezzel kiegyensúlyozottabbá vált az áramlás, de addigra Nagy-Britannia 7 év alatt már tekintélyes mennyiségű munkavállalót fogadott be.
Kisvárosi felfordulás
És hogy ez miért zavarta a briteket, pontosabban az angolokat? Munkanélküliség nem lett tőle, a gazdaság felszívta a több millió embert, bár az ingatlanpiacot és az amúgy is rossz egészségügyet megterhelte. Nem ez volt tehát igazán vészes a helyzet, sőt, Londonban egyáltalán nem volt gond, hisz ott még örültek is, hogy a nagyszámú gyarmati bevándorló mellé sokkal hasonlóbb kultúrájú emberek érkeztek.
A vidéki Angliában viszont a helyzet újdonság volt, és sokkolta a helyi lakosságot. Oda ugyanis érdemben nem jutottak el a gyarmatiak, azaz indiaiak, afrikaiak, és még lehetne sorolni: a színesbőrű bevándorlókat a nagyvárosok szívták fel. A The Guardian elemzése szerint a vidéki Anglia korosodó lakossága így aztán úgy érezte, teljesen megváltozik körülötte minden. Időtlen idők óta változatlan közösségeik hirtelen megváltoztak, és bár ugyanolyan fehér emberek jöttek, mint ők maguk, mégiscsak máshogy beszélik az angolt, és fura nyelveken karattyolnak egymás között.
Időt lehetett volna nyerni
Na de ha így van, hogy lehetett volna elkerülni ezt a helyzetet, egyáltalán, lehet-e rá megoldás? Az alaphiba, ma már egyértelműen látszik, Tony Blair elhamarkodott, noha kifejezetten jóindulatú döntése volt. Csak akkor lett volna szabad megnyitni országát a 7 év lejárta előtt, ha a többiek is ezt teszik. Az odaáramlás mértéke így vélhetően nem érte volna el azt a kritikus szintet, ami fogékonnyá teszi az angol lakosság nem kis hányadát, hogy elhiggye Boris Johnsonnak és társainak, hogy ha megszavazzák a kilépést, majd minden jó lesz, és a lengyel szomszéd is hazamegy.
Ha az Európai Unió egészének szintjén nézzük ugyanezt a problémát, a lényege, hogy a munkaerő szabad áramlásának övezetében 3-4-szeres munkabérkülönbségek vannak. Ez fenntarthatatlan, hisz ilyen eltérés mellett végül mindenki elmenne. Pont ennek hatására kezdett most rakéta sebességgel megindulni a bérfelzárkózás: az összes érintett országban igen magas a bérnövekedési ütem, anélkül, hogy ez feszültségeket okozna a gazdaságban. Ha ez fennmarad, 10 év múlva lecsökken annyira a különbség, hogy megáll a tömeges elvándorlás. Jó lett volna addig elhúzni az angolok népszavaztatását.
Nem sietnek
Tony Blair egyébként most végre megszólalt, 10 nap után a Sky News-on. Nemzetét mértékletességre intette, mondván, nem kell a döntést elkapkodni. A szavazás eredménye szerinte kiélezett lett, a közvélemény gyorsan változhat. Ha 70-30, vagy akár 60-40 lett volna az eredmény, nem lenne kérdéses, hogy el kell indítani a kilépést, bármi is a következménye. De így, hogy 52-48 az eredmény, és mint kiderült, semmilyen elképzelés nincs kilépés esetére, jobbnak tarja még egyszer megfontolni a kérdést a volt miniszterelnök.
Kapkodás mindenesetre nem lesz: a legesélyesebbnek tartott miniszterelnök-jelölt, Theresa May év vége előtt nem akarja megindítani a kilépést.
A legtöbb uniós külügyminiszter nem repes az örömtől, hogy a blokk területére érkezhet a háborús bűnösként keresett orosz elnök. 
