A benchmarking nehezen lefordítható kifejezés, esetünkben azt jelenti, hogy a befektetési alapkezelők, portfóliómenedzserek eredményét egy előre meghatározott viszonyítási alaphoz képest értékelik. Egy magyar részvénybefektetés esetén ez lehet a BUX index, egy amerikai kötvénybefektetőnél pedig például a 3 hónapos amerikai kincstárjegy hozama. Amennyiben a vagyonkezelő a benchmarknál jobb eredményt ér el, akkor jól teljesít, s ezt általában magas prémiummal jutalmazzák, ha viszont eredménye huzamosabb ideig elmarad a számára előírt benchmarktól, akkor előbb-utóbb elveszti állását.
Ebben a rendszerben az az érdekes, hogy a teljesítmény nem abszolút értékben számít, hanem viszonylagosan. Ha például a BUX index 40 százalékot esik, ám az ezt viszonyítási alapként használó "csak" 30 százalékot veszít értékéből, akkor a kezelő igen jól teljesített, hiszen gyakorlatilag megverte a piacot. Ám ha ugyanez az alapkezelő 50 százalékos pozitív hozamot ért el a kezelt vagyonon, miközben a "piac", a benchmark 60 százalékot emelkedett, akkor a pozitív hozam ellenére sem reménykedhet dicséretben. Ennek a furcsa rendszernek számos érdekes következménye van.
A fenti elvek szerint tevékenykedő vagyonkezelők nem szívesen térnek el a "benchmark"-tól. Ennek oka egyrészt az alulteljesítés veszélye, másrészt az, hogy nagy vagyonokat eltéríteni a benchmarktól komoly piaci mozgással jár. Ez hátrányos következményekkel járhat a teljesítményre vonatkozólag. Ezért e befektetők pozíciójukat mindig a benchmark-hoz viszonyítva értékelik.
Ha például a BUX-ban 30 százalék a Magyar Telekom súlya, portfóliójában viszont csak 25 százalékos súllyal szerepel a papír, akkor ezen csak akkor nyer, ha az adott részvény a piacnál gyengébb teljesítményt nyújt. Ebben az esetben a befektető számára lényegtelen az abszolút teljesítmény, csak az érdekli, hogy valamely papír a piachoz képest hogyan teljesít. Ha a Mol 20 százalékot emelkedik, ám a piac 40 százalékot, akkor az alapkezelők előbb-utóbb a részvény eladására kényszerülnek, hiszen annak piac egészétől elmaradó teljesítménye ront az általuk kezelt alapok teljesítményén.
Ez önmagát erősítő folyamatokat indíthat el, hiszen ha egy papír teljesítménye hosszú ideig elmarad a piactól, akkor egyre többen kénytelenek eladni, hogy az általuk kezelt alap teljesítménye jó maradjon, s ez előbb-utóbb újabb eladásokat von maga után. Emiatt a benchmarking felerősíti a folyamatokat a fundamentumoktól független kilengéseket előidézve.
A portfóliómenedzserek időtávja rövid, csupán a következő "bonus-fizetésig" tart. Addig kell ugyanis jobban teljesíteniük, mint az index, hisz jutalmukat ez alapján kapják (vagy nem kapják). Így háttérbe szorulnak azok, akik komoly, fundamentális, hosszú távú meggondolások alapján döntenek, előtérbe kerülnek viszont a rövid távú, úgynevezett momentumbefektetők.
Nagyon fontos, hogy a spekulánsok azt is megértsék, hogy a benchmark-alapú vagyonkezelők nem úgy döntenek, mint ők, vagyis nem azt nézik, hogy 1000 forinton olcsó-e a Magyar Telekom, hanem arról döntenek, hogy a Telekomot alulsúlyozzák-e, mert tartanak a távközlési szektortól, vagy esetleg túlsúlyozzák, mivel látnak a szektorban fantáziát. Ilyenkor addig folytatják az eladásokat vagy vételeket, amíg a portóflión belül a kívánt arányt el nem érték.
A benchmarking tehát a tőzsdéken a rövidtávú szemlélet kialakulását segíti elő, nagyobb ármozgásokat okozva. Ebből azonban a spekulánsok profitálhatnak, hiszen ha egy alap elhatározza, hogy a benchmarkhoz képest változtatat, akkor ezt ártól többé-kevésbé függetlenül véghez is viszi, s ez rövidebb távú trendeket idéz elő. A benchmarking következtében egyaránt kialakulhatnak abnormálisan alacsony vagy irreálisan magas árak, és a spekulánsok mindkettőt kihasználhatják.
A következő részben az átlagolásról olvashatnak: ez a stratégia esetenként hasznos, de általában veszélyes; kedvező átlagár kialakítására és így a veszteségek elkerülésére törekszik.
Keresni akar a tőzsdén? Csinálja úgy, mint a nyulak! Fibonacci számai