Egyike lehettem azoknak, akik elsőként tanulhattak Magyarországon filmológiát, tehát nem filmesztétikát, hanem egy olyan szakágat, amely a filmmel, mint kifejezési és kommunikációs jelenséggel, mint a valóság érzékelésének és megjelenítésének eszközével foglalkozott - függetlenül a film esztétikai értékétől. Az akkori viszonyok közepette természetesen senkinek nem jutott eszébe, hogy a tárgykörbe vonja a film, mint üzlet, a film, mint piaci eszköz, és mint fogyasztási cikk tematikáját.
Most meg, érzésem szerint, a mai magyar átlagkommunikáció átzuhant a paci túloldalára, mint szokványos westernben a részeg cowboy: a filmszemle előtt a sajtóban, a rádiókban és tévékben az alkotások lehetséges művészeti értékéről, irányzatokról, a képi eszközök változásairól szinte szó nem esett, viszont bőven hallani pro és kontra a filmtörvényről, a támogatásokról, szponzorokról, a producerek nehézségeiről, a forgalmazásról. Pedig azért abban biztos vagyok, hogy az a sokezer ember, aki hálistennek most is ostromolja a szemle bemutatóit és megveszi a jegyet a magyar filmre is, amikor a vászon elé ül, nem a filmipar gazdasági összetevőit keresi, hanem az élményt.
Az örömet, vagy az átélhető rosszat, az újdonságokat, sőt, a valóság számára rejtett szféráinak felfedezését, merthogy megint sokkal többen néznek - legalább ilyenkor és legalább a szemlén - dokumentumfilmeket is. Kétségtelen, hogy a film és a közönség találkozásának ügye nekünk, az esztétikumtól függetlenül elemző diákoknak is izgalmas téma volt anno a hetvenes években, de annál tovább nemigen jutottunk, mint annak rögzítésénél, - és ez azért igen fontos volt ama elitista értelmiségi közegben, de szerintem ma is érvényes, - hogy az a film, amit sokan néznek, még azért lehet nagyon jó és nagyon értékes is.
A mesterség, a filmes tudás és odafigyelés magas szintje éppúgy érzékelhető egy hab- illetve pehelykönnyű vígjátékban, mint a legelvontabb művészfilmben, épp ezért tartom kicsit meglepőnek, hogy a mostani legújabb szemlés díjrendszer mintha épp arról szólna, hogy válasszuk el - újra - a közönségfilmet és az esztétikailag értékelendő alkotásokat. Pedig az elmúlt néhány év épp azért volt ígéretes, mert bebizonyosodott, hogy a kettő összeegyeztethető, a siker és az érték nem kell, hogy kettéváljon.
Ha ez a trend megy tovább, a magyar filmipar úgy általában nagyon sokra viheti, legalább annyira, mint a hatvanas-hetvenes években - kizárólag művészfilmekkel. Persze különös kivételek most is akadnak, én például nagyon drukkolok, ne ismétlődjön meg a tavalyi szemle az én kis filmvilágomban, merthogy olyan varázslatosan különösre és erős művészi hatásúra, mondhatni annyira sokkolóra sikeredett a győztes film képi világa, hogy sokakkal együtt azóta sem mertem megnézni.
Több néző, kevesebb pénz a mozikban
28 millió a magyar Oscar-díjért
Filmszemle: idén is rekordra számítanak