Tegnap százöt éve született Charles Lindbergh, akiről rögtön hozzá szokták tenni a közkeletű tévedést, miszerint ő volt az első, aki átrepülte az Atlanti-óceánt, - nem, két brit, Alcock és Brown egy bombázóval közvetlenül a nagy világégés után 1919-ben ezt már megtette.
Lindbergh volt, aki először egyedül képes volt ezt véghez vinni, leszállás nélkül, az amerikai kontinensről egészen Párizsig. Paradox mód épp ez a hőstett, a magányos, de végtelenül precíz repülés indította be azt a folyamat, amelynek révén a negyvenes évekre már egyáltalán nem számított hőstettnek az atlanti átkelés. Igaz, ilyen kicsi géppel ilyen kevés felszereléssel ez azóta sem sikerült senkinek.
A másik nagy félreértés, amikor Lindbergh repülésével kapcsolatban vakmerőséget emlegetnek. Nem, Lindbergh egyáltalán nem volt vakmerő: ő annyiban is egy modern világ előfutára volt, hogy a kiszámított de vállalható kockázatra alapozta teljesítményét. Mindenki a bátorságát ünnepelte, méltán, de ő inkább volt fiatal kora ellenére meglepően megfontolt.
Az ésszerű de újfajta megoldásokhoz volt bátorsága. Például: a legfontosabb szempont az üzemanyag volt, azért is akart egyedül menni, mert akkor kisebb a súly a fedélzeten, alacsonyabb a fogyasztás. Szándékosan kényelmetlen széket rendelt a fülkébe, hogy ne tudjon elaludni. Ugyancsak bátran racionális ötlet volt, hogy lemondott arról, ami minden más pilóta számára evidens követelmény, vagyis hogy előre is kilásson a gépből. Az út nagy részét úgyis magasságmérő, sebességmérő, térkép és iránytű szerint repülte, a fel- és leszállást egy kis periszkóp segítségével végrehajthatta, kilátás helyett a gép áramvonalasabb lett és több üzemanyagot vihetett magával.
Ez a végtelen racionalitás volt képtelen megbirkózni aztán azzal az irracionális tömeghisztériával, amivel a sikeres repülés után kellett szembenéznie, meg az olyan eszeveszett szörnyűséggel, mint gyermeke elrablása és megölése. Nem csoda, hogy időnként neki is voltak kizökkenései, eltévelyedései, és némi kitérő a fasizmus felé. De ami igazán Lindbergh, az az első atlanti utáni többi repülése, amelyekről a világ már nemigen emlékezik meg. Azok az izgalmas utak, amelyek jó részét feleségével és egy Lockheed Siriussal tett meg, és amelyek révén ő térképezte fel a sokszor ma is használatos légi útvonalakat az Atlanti óceán déli része felett is. Még egy jellemző momentum, amire csak most derült fény: mikor a hatvanas években a Boeing a 747-esen dolgozott, az első megrendelő, a Pan Am titokban és álnéven Lindberghet küldte Seattle-be, hogy megvizsgálja, biztonsági és más szempontból ellenőrizze az óriásgép ugyancsak merész terveit, koncepcióját. Lindbergh bólintása volt a zöld jelzés a Jumbo Jetnek, és ezzel a repülés magányos hőse a légi tömegközlekedés előtt nyitott utat.
Márványi Péter jegyzete