Közveszélyes anakronizmus

Az a nagy baj, hogy nálunk még egy sztrájk sem normális sztrájk, hanem van valami más is mögötte

Ezt akkor lehetett érzékelni, amikor a BKV és alkalmazottai sokak számára váratlanul mégis megegyeztek a béremelés mértékében. Normális országban ezt a bejelenést a felek higgadtan tálalják, a társadalom pedig megkönnyebbül, egy munkakonfliktusnak vége, legalábbis egy időre, itthon viszont bizonyos körök, sajtótermékek, sőt médiák felől a rosszkedvtől a dühödt vádaskodásig a megoldás elutasításának széles skálája volt érzékelhető. Nem is mertek a felek részletesen beszámolni a kompromisszumról, a sajtótájékoztató is igen kurtára-furcsára sikeredett, mintha a szakszervezetiek is féltek volna a közvélemény elé állni, különösen azután, hogy két vezetőjük is távozott, akik kevesellték, amit kiharcoltak.

Pedig mindent úgysem harcolhattak volna ki, mint ahogy mindent a menedzsment sem verhetett vissza a követelésekből, ezt gyakorlatilag mindenki tudta, a munkaadók is, a munkavállalók is, beleértve az összes szakszervezeti vezetőt. És ez így kell, hogy történjen, egyik fél sem győzte le a másikat, egyik fél sem érte el száz százalékig a maga céljait, de valahol tudtak találkozni.

Nos ez az, amit a mai magyar társadalom egy része képtelen elfogadni. Tehát nem csak arról van szó, ami persze ugyancsak gyanítható a dolog mögött, hogy valakik elkövetnek egy súlyos tévedést és összekeverik a munkakonfliktust az általuk képzelt forradalommal. A sztrájk és a sztrájk okozta káosz nyilván logikus nyitánya lehetett volna események egész sorának azok számára, akik a káoszt ott folytatnák, ahol tavaly ősszel meg idén márciusban abbamaradt.

Ebből a szempontból az is érdekes, vajon igazán szolidáris-e az a vonal, amely nyilatkozataiban kiáll a munkavállalók mellett, és hevesen buzdítja őket a sztrájkra, még a sztrájktörők ellen is átvállalja a harcot, de ha kiderül, hogy a BKV-sok számára megoldódott a helyzet, akkor a szakszervezeti vezetők árulásáról beszél.

Mindennél azonban még mélyebb a gond, ennek az országnak számos lakosa a XIX. század szociális rendszerében és romantikájában gondolkodik, minden konfliktus egy párbaj, egyáltalán nem első, hanem utolsó vérig, a konfliktusoknak akkor van vége, ha valamelyik fél beledöglik. Az, hogy a szembenállást értelmes megoldásokra lehetne váltani, vér nélkül, az még nagyobb frusztrációt okoz, még több adrenalint mozgósít, mint maga a harc.

Valaki már lassan szólhatna nekik, hogy kicsit eltévesztették a korszakolást. Ez az anakronizmus már valóban közveszélyes, aki ilyen gyilkos indulattal vág kesztyűt a másik arcába, az most már nemcsak ellenfelét, hanem az egész országot veszélyezteti. Magyarországot pedig azért mégiscsak kár lenne lepuffantani.

Márványi Péter