Politikai mélypont Magyarországon?

MBAAkadémia, a BME MBA szakán végzett és jelenlegi gazdasági másoddiplomások gazdaságpolitikai klubja az Akadémián. A 2007-es MBAAkadémia őszi rendezvényének meghívott vendége, Somogyi Zoltán, a Political Capital igazgatója "Politikai mélypont Magyarországon?" címmel tart előadást

Az MBAAkadémiáról röviden	Az MBAAkadémia korábbi rendezvényei

A 2007-es MBAAkadémia őszi rendezvényének meghívott vendége: Somogyi Zoltán, a Political Capital igazgatója.

Az előadás és az azt követő beszélgetés témája:

Politikai mélypont Magyarországon?
A politika a saját maga által létrehozott csapdából a politikaellenességen és agyonhasznált stratégiákon keresztül igyekszik kikeveredni. Hogyan zárta csapdába magát a politika és két vezére, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor?

Az elmúlt egy-másfél év sokak szemében Magyarország politikai mélypontját jelenti. A kormányalakítás után bejelentett megszorítások, a sokszor csak félfordulatot jelentő reformok, a balatonőszödi beszéd és politikai következményei, az utcai zavargások sokak számára természetesen okot is adnak a borúlátásra. Egy másik szempontból azonban a politikai mélypont nem ezekkel az eseményekkel, hanem a politikai pártok és elsőszámú vezetőik stratégiájával van összefüggésben. A politikai mélypont az a helyzet, amikor az addig követett stratégia zsákutcába jutott, további alkalmazása legfeljebb szinten tartja a politikát, de előrelépést jelenleg már nem tesz lehetővé.

Agyonhasznált stratégiák

A magyar politika leglátványosabb szembenállása, a Fidesz és az MSZP, illetve a Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor közötti küzdelem mélypontra jutott. Nem arról van szó, amit sokan és sokszor – tévesen – emlegetnek, hogy a magyar politikán már csak a két vezér egyidejű távozása segíthet, hanem arról, hogy az a politika, amelyet egymással szemben kialakítottak, legfeljebb arra elegendő, hogy az ellenfél kiugrását, mozgásterének növelését megakadályozza. Mára elterjedt fordulattá vált, hogy Gyurcsány és Orbán kölcsönösen egymás legfontosabb támogatói azáltal, hogy a pozíciójukat a másiktól való félelemkeltés stabilizálja. Ez a helyzet vagy inkább politikai stratégia nem azért jelent problémát, mert lehetetlenné teszi, hogy bármelyik vezető távozásra kényszerüljön, hanem azért, mert túlságosan elkényelmesítette a politikusokat: a politikai innováció hiánya pedig mára szembeötlővé vált. Ma már nem viszi előrébb a politikát az, hogy kommunistának vagy fasisztának bélyegzik egymást a szembenálló politikusok. Ezek az agyonhasznált címkék egyre kevésbé mozgatják meg a választókat: az MSZP-t a tavalyi önkormányzati választáson nem mentette meg a szélsőségesek és a Fidesz kapcsolatáról szóló riogatás, a Fidesz pedig saját kampányát és a megelőző két év politikai stratégiáját rontotta le akkor, amikor 2006 tavaszán az egykori kommunistákkal való politikai leszámolást állította középpontba.

Vezérek csapdában

Az innovációt lehetetlenné tévő politikai mélypontot a két vezérré emelkedett politikai vezető, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor személyes politikai stratégiája tartja fenn. A vezérek mára olyan csapdába kerültek, amelyből jelenleg nem látszik, hogy merre sikerülhet kilépni. A csapdahelyzet nem jelenik meg a pártpreferencia-kutatások havi adataiban, ezen a helyzeten az sem változtatna érdemlegesen, ha a Fidesz és az MSZP közötti különbség nem lenne olyan hatalmas, mint az elmúlt egy évben bármikor.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként azért van csapdában, mert nem válhatott úgy pártelnökké, ahogyan tervezte. Nem csupán arról van szó, hogy Gyurcsány képtelen újraépíteni elvesztett vezetői imázsát, ami pedig feltétele lenne hosszabb távú politikai tervei sikerének. A balatonőszödi beszéd és következményei megakasztották a tisztújítás előtt álló MSZP-ben lezajló folyamatokat, és fenntartották a „demokratikusan vitatkozó”, de a kormányzást is érintő politikai hatékonyságot tekintve hátrányos helyzetet. Gyurcsány Ferenc pártelnökké választása után éppúgy lavírozni kényszerül, mint előtte, nemhogy erősebb nem lett, de mindazok a konfliktusok, amelyek az MSZP-ben időről-időre megjelennek, a pártelnök személyén keresztül a kormányt is sokkal közvetlenebbül érintik. A kormányzás az MSZP korábbi hagyományaihoz „méltóan” továbbra is olyan csatározásoktól függ, amelyek sokszor leginkább az MSZP-n belüli erős emberekről szólnak.

Orbán Viktor számára az elmúlt egy év újra és újra megerősített stratégiájának, az „egy a tábor, egy a zászló” elvnek a kudarcát mutatta. Már nem csupán arról van szó, hogy potenciális partner hiányában a Fidesz másodszor is képtelen volt országgyűlési választást nyerni, hanem arról, hogy immár a stratégia is töredezik, egyre újabb zászlók jelennek meg Orbán Viktorék árnyékában. Mind középről, mind a radikálisok felől olyan – még, ha ma még aprónak is látszó – kihívások tűntek fel, amelyek máris arra kényszerítik Orbán Viktort, hogy ingamozgásban reagáljon az egységes jobboldalt érintő kérdésekre. Az Orbán Viktor-vezette Fidesz könnyedén kerülhet abba a helyzetbe, hogy sem a mérsékeltek, sem a radikálisok számára nem nyújt kielégítő választ, méghozzá éppen azért, mert mindkét oldalnak igyekszik megfelelni. Az elmúlt egy évben máris az volt látható, hogy a radikális politikai szervezetek igyekeznek újjászervezni magukat, és a Fidesztől független – ma még nem jelentős – politikai tábort hoztak létre, elsősorban a Jobbik vezetésével.

Pártok csapdában

De nem csak a vezérek, hanem az általuk vezetett pártok is csapdában vannak, mert, még ha akarnának, sem képesek úgy új vezetőt találni, hogy azzal ne kockáztatnák az összeomlást. A Fidesz továbbra is „se vele, se nélküle” viszonyban van Orbán Viktorral, már, ami a következő választáson való indulást illeti. Orbán nélkül veszélybe kerül a szavazótábor, vele azonban éppolyan kockázatos – várhatóan – 2010-ben elindulni, mint eddig. Gyurcsány Ferenc helyzete sem könnyíti meg azonban az MSZP dolgát. Elképzelhető, hogy a szocialisták ma már szívesen szabadulnának a korábban csodafegyvernek tekintett miniszterelnöktől, de jelenleg nem látszik senki, aki a helyére lépne. Erős politikusai persze vannak az MSZP-nek, de aligha akad közöttük olyan, aki akár a következő két-három évért egész politikai karrierjét feláldozná.

A politika mélypontja: önellenesség

Mindezen jelenségek mögött pedig a politika egészének a választókról kialakult lesújtó képe húzódik. A politika szerint a választó utálja a politikát és a politikusokat, a pártok és politikusok tehát elkezdtek önmaguk ellen beszélni. A népszavazási kezdeményezések azt üzenik, a politikusok nem képesek döntést hozni, még, ha erre is kaptak felhatalmazást, az álkonszenzusok felértékelése pedig egyszerűen becsapja a választókat, mert a kiindulópont az, hogy a szavazó a vitákat sem szereti, csak az egyetértést. 

A politikai mélypont felismerésének két következménye lehet, de, hogy ezek közül melyik válik valóságossá, ma még nem látható. Az egyik lehetőség az, hogy a politika felismeri, hogy saját magát zárta csapdába, és ez megteremti az innovációhoz szükséges lendületet. A másik lehetőség az, hogy a politika szembesülve csapdahelyzetével pánikba esik, és biztos, ami biztos alapon stabilizálja jelenlegi helyzetét, ami azonban azt jelenti, hogy megreked a mélyponton.

(x)