A kortárs autokráciák eltérnek elődeiktől. A klasszikus 20. századi diktátorok – legyenek azok totalitáriusok, mint Hitler vagy Sztálin, vagy a katonailag erős vezetők, mint Pinochet vagy Galtieri, illetve a harmadik világbeli despoták, mint Idi Amin vagy Mobutu – erőszakot alkalmaztak potenciális ellenfeleik megfélemlítésére.
Néhány régi vágású zsarnok persze még mindig létezik – például Észak-Koreában, és a tavaly év végén Moszkvába menekült szír elnök is idesorolandó. Mégis, az elmúlt évtizedekben egy újfajta autokrácia alakult ki, amely jobban alkalmazkodik a nyitott határok, a nemzetközi média és a tudásalapú gazdaságok világához – írja a The Conversation hasábjain Daniel Treisman, a politikatudományok professzora.
Véleménye szerint Orbán Viktor Magyarországában vagy Vlagyimir Putyin Oroszországában az illiberális vezetőknek sikerült szinte minden korlátot felszámolniuk hatalmuk érdekében, miközben kevésbé látható elnyomást alkalmaznak és még demokratikusnak is tettetik magukat.
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Mint írja, a modernkori autoriterek sem teljesen erőszakmentesek. De amikor elnyomják az embereket, megpróbálják álcázni annak célját. Míg a régi diktátorok az ellenségeskedések és fenyegetések retorikájával korbácsolták fel a közvéleményt, addig sok új diktátor a demokratikus vezetők nyelvezetét utánozza, miközben jó gazdasági teljesítménnyel és a közszolgáltatások biztosításával dicsekszenek.
A modern autokraták tehát nem mindig hasonlítanak 20. századi elődeikre.
Ezek az országvezetők jóval kifinomultabb képet mutatnak magukról. Öltönyben járnak, választásokat tartanak, és a nép akaratáról beszélnek. Ahelyett, hogy nyíltan terrorizálnák az állampolgárokat, sokan a médiát használják fel a közvélemény formálására és a nacionalista narratívák terjesztésére. Többségük nem katonai puccsok révén, hanem a szavazóurnáknál jut hatalomra.
A jelenkori autokraták lágyabb hatalma
A 2000-es évek elején Andreas Schedler politológus olyan rezsimekre alkotta meg a „választási autoritarizmus” kifejezést, amelyek valódi verseny nélküli választásokat tartanak. Steven Levitsky és Lucan Way tudósok már egy másik kifejezést, a „versenyző autoritarizmust” használják azokra a rendszerekre, amelyekben léteznek ellenzéki pártok, de a vezetők cenzúrával, választási csalással vagy jogi manipulációval aláássák azokat.
A cikk szerzője pedig – Szergej Guriev közgazdásszal együtt – a modern autokratákat vizsgálva még tágabb stratégiát vizsgált – amikor megalkották az „információs autokrácia” avagy „felforgatott diktatúra” elnevezést.
Ezek a vezetők erőszak helyett azt az illúziót keltik, hogy ők a nemzet hozzáértő, demokratikus védelmezői – akik megvédik a külföldi fenyegetésektől vagy a kultúrát aláásni, illetve a vagyonát ellopni akaró belső ellenségektől az ország lakosságát.
Magyarország demokratikus felszíne
A cikk példaként egyenesen Orbán Viktort említi, mint e megközelítés jó példáját. Kitér a magyar miniszterelnök politikai pályafutására, és az öt választási kampányára, amelyeket egyes nemzetközi megfigyelők „félelmetesnek és idegengyűlölőnek” minősítettek.
Aztán a teljesség igénye nélkül jó pár példát fel is hoz arra, ahogy a magyar miniszterelnök ugyan megőrizte a demokrácia formális struktúráit – a bíróságokat, a parlamentet és a rendszeres választásokat –, de szisztematikusan kiüresítette azokat. Emlékeztet az Alkotmánybíróságban végbement változásokra, a kormányzati ellenőrzésre a független média felett, a Népszabadság egykori bezárására, vagy a Közép-Európai Egyetemre, melyet 2020-ban Bécsbe kényszerített. (Az őszi szavazásra eltolt átláthatósági törvényt nem említi).
De azt igen, hogy Orbán mégis többnyire elkerülte az erőszakot. Azt írja, hogy Magyarországon az újságírókat inkább zaklatják, mintsem bebörtönzik vagy megölik. A kritikusokat ugyan elhiteltelenítik a meggyőződésük miatt, de nem rabolják el.
Véleménye szerint Orbán Viktor narratíváját arra alapozza, hogy Magyarország ostrom alatt áll – a migránsok, a liberális elit és a külföldi befolyások által –, és hogy csak ő védheti meg szuverenitását és keresztény identitását. Ez az üzenet az idősebb, vidéki, konzervatív szavazók körében visszhangra talál, még akkor is, ha elidegeníti a fiatalabb, városi lakosságot.
Hogyan képesek a lágyabb autokraták mégis megtartani a hatalmat elődeik módszereinek alkalmazása nélkül? Azt állítja, hogy titkuk az információ feletti ellenőrzésben rejlik. Cenzúrázott vagy kooptált média segítségével meggyőzik a polgárokat arról, hogy kompetensek és jóindulatúak; legitimitásuk a népszerűségen, nem pedig a félelmen alapul.
Természetesen az ilyen vezetők nem az elsők, akik manipulálják az információkat. Totalitárius elődeik úttörő szerepet játszottak a propaganda alkalmazásában.
A mai lágy diktátorok mégis másképp manipulálnak. Ahelyett, hogy egy átfogó ideológiával megpróbálnák átprogramozni az emberek gondolkodását, ők kormányzásuk értékelésének javítására törekszenek.
Globális eltolódás az autokratáknál
Az elmúlt évtizedekben az újfajta diktatúra különböző változatai jelentek meg Szingapúrban, Malajziában, Kazahsztánban, Oroszországban, Ecuadorban és Venezuelában. Olyan vezetők, mint az egykori Hugo Chávez vagy a korai Vlagyimir Putyin, minimális erőszakkal tartották markukban a hatalmat és marginalizálták az ellenzéket.
A jogi jelentésekből, történelmi feljegyzésekből és a helyi médiából merítve a szerző azt is állítja, hogy az autokraták által elkövetett politikai gyilkosságok és bebörtönzések globális előfordulása jelentősen csökkent az 1980-as évektől a 2010-es évekig.
Ennek oka, hogy egy összekapcsolódó világban a nyílt elnyomásnak ára van. Az újságírók és migránsok támadása arra késztetheti a külföldi kormányokat, hogy gazdasági szankciókat vezessenek be, ami elriaszthatja a nemzetközi vállalatokat a befektetésektől. A szabad véleménynyilvánítás korlátozása pedig azzal a kockázattal jár, hogy elfojtja a tudományos és technológiai innovációt – amire még az autokratáknak is szükségük van a modern, tudásalapú gazdaságokban.
Mégis, válságok kitörésekor még a spindiktátorok is gyakran visszatérnek a régi, hagyományosabb taktikákhoz. Putyin például egyértelműen felvette az erőszakot módszerei közé, amit a tüntetőkkel szemben alkalmaz, az ellenzéki vezetőket pedig bebörtönzi, és el is tünteti aztán a színről. Eközben a még ennél is brutálisabb rezsimek, mint például Észak-Korea és Kína, továbbra is félelemkeltéssel uralkodnak, a tömeges bebörtönzéseket fejlett megfigyelési technológiákkal kombinálva.
De összességében a modern diktatúrákban az úgymond felforgatás váltja fel a terrort – véli a szerző.
Amerika is?
Ugyan még mindig sok politikatudós egyetért abban, hogy az Egyesült Államok továbbra is demokrácia, Trump taktikáinak némelyike mégis az információs autokratákéhoz hasonlít. Támadja a sajtót, ellenáll a bírósági ítéleteknek, vagy éppen nyomást gyakorol az egyetemekre, hogy korlátozzák az akadémiai függetlenségüket és a külföldi hallgatók felvételét, és rendszeresen rajong egyes jelenkori diktátorokért. Mindeközben rutinszerűen becsmérli a demokratikus államfőket, vagy olyan nemzetközi intézményeket, mint például az Egyesült Nemzetek Szervezete, a NATO, vagy a WHO.
A professzor azt írja, egyes tudósok szerint a demokrácia a politikusok önuralmán múlik. De egy olyan rendszer, amely csak akkor marad fenn, ha a vezetők tiszteletben tartják a szabályokat, egyáltalán nem igazán számít rendszernek. A legfontosabb, hogy a sajtónak, az igazságszolgáltatásnak, a nonprofit szervezeteknek, a szakmai szövetségeknek, az egyházaknak, a szakszervezeteknek, az egyetemeknek és a polgároknak megvan-e a hatalmuk – és az akaratuk – ahhoz, hogy felelősségre vonják a vezetőket.
Az olyan gazdag demokráciák, mint az Egyesült Államok, Kanada és számos nyugat-európai ország, olyan erős intézményekkel rendelkeznek, mint a média, az egyetemek, a bíróságok és érdekvédelmi csoportok, amelyek ellenőrzési pontként működnek a kormányok felett.
Az Egyesült Államokban az alkotmány azonban egy újabb védelmi vonalat biztosít. Módosításához a Kongresszus mindkét házában kétharmados többségre és az államok háromnegyedének ratifikációjára van szükség –
ez sokkal nagyobb akadály, mint Magyarországon, ahol Orbán Viktornak mindössze kétharmados parlamenti többségre volt szüksége az alkotmány átírásához.
Természetesen még az amerikai alkotmány is aláásható, ha egy elnök szembeszáll a Legfelsőbb Bírósággal. De ez alkotmányos válságot kockáztat, és elidegeníti kulcsfontosságú támogatóit. Ez persze nem jelenti azt, hogy az amerikai demokrácia védve lenne az eróziótól. Intézményi alapjai azonban régebbiek, mélyebbek és decentralizáltabbak, mint sok újabb demokráciáé. Szövetségi struktúrája, az egymást átfedő joghatóságokkal és többszörös vétópontokkal megnehezíti, hogy bármelyik vezető leuralja a helyzetet.
A spin diktatúrák – amely magyarországi jelenlétéről a 21 Kutatóközpont már több mint egy éve beszélt – , globális térnyerése mégis élesebbé teheti az Egyesült Államokban zajló eseményeket. S mivel az autokraták világszerte megtanulták, hogyan irányítsák polgáraikat a demokrácia színlelésével, módszereik megértése talán segíthet az amerikaiaknak megőrizni a valódi demokráciát.
