Erdogan sorsára juthat Orbán Viktor?

Törökországban 2024. március 31-én az ország 81 tartományában helyhatósági választásokat tartottak, amelyek közül 30 nagyvárosi tartománynak számít. A választásokra tíz hónappal a 2023-as parlamenti és elnökválasztás után került sor, ahol az ellenzék koalíciója váratlanul kismértékű vereséget szenvedett Recep Tayyip Erdoğan elnök kormányon lévő Népi Szövetségétől (ami a kormányfő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és a Nemzeti Mozgalom (MHP) koalíciója). Ez az akkor már folyamatos gazdasági válság és a gyorsan növekvő infláció ellenére történt. A vereséget követően az ellenzéki hatpárti koalíció felbomlott, és a fő ellenzéki pártok, a Köztársasági Néppárt (CHP) és a Jó Párt (İYİ) külön jelöltet állítottak gyakorlatilag minden polgármesteri posztra. Ez volt az első országos választás, amelyen a CHP új vezetővel, Özgür Özellel indult, aki 2023 novemberében sikeresen váltotta elődjét, Kemal Kılıçdaroğlut.

A vasárnapi választásokon, az összes leadott szavazatok tekintetében a Köztársasági Néppárt 37,8 százalékkal megszerezte az első helyet, és megelőzte az AKP-t, amely 35,5 százalékot kapott. A Köztársasági Néppárt megtartotta Isztambult, Ankarát, Izmirt, Antalyát és el tudta hódítani Bursát. Ankarában Mansur Yavaş 60,4 százalékot szerzett, a világváros Isztambulban pedig Ekrem İmamoğlu 51,1 százalékot, ami abszolút többséget is jelentett.

A vasárnapi választások „a demokratikus erózió végét jelzi Törökországban és a demokrácia újjáéledését” – mondta İmamoğlu. „A tekintélyelvű rendszerek alatt elnyomott emberek most Isztambulra fordítják a tekintetüket" - jelentette a The Washington Post.

Másnap reggel Isztambul diadalmaskodó főpolgármestere bejelentette, hogy később kihívhatja Erdogant, hozzátéve, hogy „az egy ember általi atyáskodás korszaka véget ért”.

Vegyük sorra a főbb tényezőket, amelyek az ellenzék sikeréhez vezettek, és amelyek hazánkban tanulsággal szolgálhatnak azok számára, akik azt szeretnék hogy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor török kollégája sorsára jusson.

Az ellenzéki párt levetkőzte elitizmusát

A Köztársasági Néppárt sikerének kulcsa, hogy levetkőzte elitizmusát és szélesebb rétegekre épített - érvelt Asli Aydintasbas, a Brookings Institution Törökország-kutatója a Washington Postnak. A párt kötődik Törökország etatista, szekularista múltjához, de sok éven át túlságosan „dogmatikusnak és elitistának” tartották, amely „kizárólag a városi szekularistákat tudta vonzani.” Korábbi vezetője, a hetvenes éveit járó Kemal Kılıçdaroğlu több alkalommal sem volt képes legyőzni Erdoğant a választásokon, így tavaly sem. Az ellenzéki párt új nemzedéke az átlagembert is tudja képviselni, ahogy azt korábban Erdoğan, most pedig İmamoğlu teszi.

A szélesebb koalíció részeként a vasárnapi választásokon a kurdok, az ország délkeleti részén kívül, ahol többségben vannak, a Köztársasági Néppártot támogatták, nem pedig a kurd pártot. Erdogan elleni tiltakozó szavazatként adták le voksukat azokra a jelöltekre, akik legyőzhették az AKP-t.

Az isztambuli polgármester sikere – érvelt Aydintasbas – három olyan tényezőhöz kapcsolódik, amelyek máshol is tanulságokat kínálnak a liberális demokratáknak:

• Először is, „a karizma számít” – mondta, és İmamoğlunak ez megvan. Lehet, hogy sokkal jobb, ha egy valóban népszerű figura vezet egy ellenzéki kampányt, mint egy kompromisszumos jelölt – mint Kılıçdaroğlu –, aki nem tudja felkelteni a választók kritikus tömegének érdeklődését.
• Másodszor, İmamoğlu számíthat a szavazók bővülő támogató körére, beleértve a kurdokat is, akiket egykor elzárt a CHP elitista, szekularista öröksége, de létfontosságúnak bizonyultak az isztambuli főpolgármester újraválasztásához.
• Harmadszor pedig, İmamoğlunak megvan a maga tapasztalata a kormányzás és adminisztráció terén. „Amíg nem tudja meggyőzni a választókat arról, hogy teljesíteni tudja az ígéreteit, a demokráciával kapcsolatos felháborodás és pózolás nem elég” – mondta Aydintasbas. Ezt a választók már Európa-szerte tapasztalhatták, Svédországtól Hollandiáig, ahol a szélsőjobboldali pártok legyűrték a liberális berendezkedés végveszélyéről szónoklókat.

İmamoğlu a saját politikáját európai fővárosok, például Varsó és Budapest liberális polgármestereihez hasonlította, akik hasonlóképpen szembeszálltak az illiberális nemzeti kormányokkal.

Aydintasbas szerint az isztambuli főpolgármester „érti az autokrácia és a demokrácia közötti küzdelmet, amelynek középpontjában áll, de elég okos ahhoz, hogy ne csak erre redukálja harcát".

Az ismert török politikai elemző, Mahfi Eğilmez fordítva teszi fel a kérdést: nem azt firtatja, hogy miért nyert az ellenzéki párt, hanem azt, hogy a 22 éve választást nem vesztett AKP miért bukta el ezt a választást. Szerinte ennek sok oka van, és mind valós. Rengeteg helyen írtak arról, hogy a „választók üzentek", de miért akartak egy éven belül mást üzenni azok a választók, akik nem „üzentek” az egy évvel ezelőtti általános választáson, amin Erdogan nyerni tudott?

Néhány ok, amiért az AKP elvesztette a választásokat:

1. A magas infláció és a magas megélhetési költségek a jövedelmek romlásához és a középosztály összeomlásához vezettek. A gazdasági viszonyok fokozatos romlása azt eredményezte, hogy a választók megvonták támogatásukat a kormánytól (az ismert tézis szerint nincs olyan hatalom, amelyet az üres fazék ne tudna megdönteni).
2. Lázadáshoz vezetett, hogy sok menekültnek olyan jogokat biztosítottak, amelyeket a helyi polgárok nem kaptak meg.
3. Ahogy az elnöki rendszer egyszemélyes rezsim lett, elveszett annak lehetősége, hogy egyetlen személy hibás döntéseit kijavítsák. A rendszer kiépítésekor azonban ennek épp az ellenkezőjét ígérték.
4. A közszférában tapasztalható növekvő korrupció és pazarlás arra késztette a választókat, hogy megleckéztessék a kormányt.
5. A kormány által az országalapító Kemal Atatürk (szélsőséges) ellenfelei felé tanúsított tolerancia és közelség arra késztette a választókat, hogy ennek megálljt parancsoljanak.
6. A jogállam fokozatos felfüggesztése és a szekularizmus veszélye elidegenítette az embereket a kormánypárttól.
7. Az ellenzék fő ereje, a CHP nagyon jól működött, a megfelelő jelölteket állította, jól elmagyarázta a megközelítését, és megnyerte a választást.
8. Az AKP bizonyos értelemben megfenyegette az embereket a választási propagandája során azzal, hogy hangsúlyozta, nem kapnak megfelelős állami szolgáltatást azok, akik nem szavaznak rájuk. A polgárok fellázadtak e fenyegetés ellen.

Mindezek és néhány egyéb ok, amelyek kimaradtak a felsorolásból, bizonyára hatással lehettek a választási eredményekre, de Eğilmez szerint ezek egyike sem a fő előidézője annak, hogy az AKP elvesztette ezt a választást. Ha ez így lenne, hasonló eredményeknek kellett volna születniük az egy évvel ezelőtti általános választásokon, mert ezek a problémák már régóta napirenden vannak. Az első, a megélhetési körülmények megváltozásának kivételével ezek egyike sem okozhatta volna a választók véleményének ilyen radikális megváltoztatását egy éven belül.

A megélhetési válság kezeletlen maradt

Törökországban közel 61,5 millió szavazó él. A szavazati arány ezen a választáson 78 százalék körül mozgott. Ez azt jelenti, hogy a 61,5 millió szavazóból nagyjából 48 millióan adták le voksukat. Közülük közel 16 millióan nyugdíjas választópolgárok, és ugyanennyi a bérből élő alkalmazott. Ha feltételezzük, hogy az átlagnak megfelelően közülük is 78 százalék ment el voksolni, akkor ezen a választáson mintegy 25 millió nyugdíjas és alkalmazott dolgozó szavazott. Ami a választáson szavazók valamivel több mint a fele.

Továbbá, a 16 millió aktívan dolgozó emberből nagyjából 7 millióan dolgoznak minimálbérért. Sőt, nem csak a minimálbéresek és nyugdíjasok azok, akik a magas infláció és a növekvő megélhetési költségek mellett képtelenek megélni jövedelmükből. A kormány nem tudott megoldást adni ennek a rétegnek a problémáira, amely helyzete rohamosan romlott, különösen az elmúlt évben emelkedő megélhetési költségek mellett. Nem tudta sem az inflációt csökkenteni, sem a béreket annyira megemelni, hogy ellensúlyozza a megélhetési költségek emelkedését, mert a közszféra növekvő pazarlása és a rossz gazdaságpolitika következtében a költségvetés kezelhetetlenné vált.

Nem volt elég pénz a választási költségvetésre

Összefoglalva, Eğilmez véleménye szerint a választási eredményekben a legfontosabb tényező az infláció és különösen a megélhetési költségek növekedése volt, amelyet az AKP helytelen gazdaságpolitikája indított el. Emiatt a bérből és fizetésből élők, elsősorban a nyugdíjasok és a minimálbéresek többsége, az AKP ellen szavazott. Ha az AKP a választások előtt újabb béremelést adott volna, és emelte volna a nyugdíjakat, akkor más lett volna az eredmény. Ezt azonban a kormány nem tudta megtenni, mert kiürült volna a költségvetés az év hátralévő részére.