Még a leningrádi blokád alatt is erről álmodoztak

Minden országnak, városnak megvan a saját illata, ami korszakonként némiképp változik. Hosszú évtizedekig az orosz fővárost a legendás – az európaiak számára túl erős – Krasznaja Moszkva, azaz Vörös Moszkva parfüm lengte be. Az orosz illatipar történetéről a közelmúltban kiállítás nyílt a moszkvai Zotov központban.

Moszkváról beszélünk, és még talán Szentpétervárról. Hosszú évtizedekig az orosz vidék nem is ismerte a parfüm fogalmát. Jobb esetben tea, káposzta, mosószappan, rovarirtószer és olajfesték szaga érződött mindenütt a levegőben, módosabb portákon a levenduláé. A parfüm a szovjet éra alatt egyfajta kapitalista luxus volt. Aztán – szoros korrelációban a politikai változásokkal – egy idő után már lehetett kapni női illatszert, de akkor is csak Moszkvában, vagy kiemelt ipari körzetekben, zárt városokban, repülőtereken. Hogy erős volt? Mihez képest? Hiszen a világ tekintélyes parfümmárkái akkor még csak áhítoztak a hatalmas szovjet piac után, összehasonlítási alap tehát nem létezett a vásárlók számára.

A nyolcvanas évek már új szokásokat hoztak

Az 1980-as moszkvai olimpiával egyidőben szélesedett a dollárboltok kínálata. Sőt, bármilyen furcsa, 1981-ben francia Lancome kozmetikumokat is árusítottak már Taskentben – igaz, kevesen tudták arrafelé, mi fán terem a hidratáló meg az éjszakai krém. (Persze mindez ötletszerűen, alkalmilag tűnt fel a polcokon.) A francia parfümmárkákat nagyon szűk réteg ismerte, akik hivatalosan járhattak olykor külföldre, mint sportolók, énekesek.

Ez az a korszak, amikor a Szovjetunióba tartó magyarok Amo szappanokkal tömték tele a bőröndjüket, amellyel mindent el lehetett intézni a szállodában emeletenként őrködő gyezsurnajáknál.

Magas rangú elvtársak, akik hivatalos úton jártak a Szovjetunióban, ezzel lepték meg a feleségüket. Felfedezhető volt ez az illat a magyarországi szovjet hadiközpontok környékén – bár csak a támaszpontok ezredeseinek feleségei merészkedtek ki abba az országba, ahol évekig éltek –, meg az Andrássy úti orosz nagykövetség tájékán. Később itthon is kapni lehetett, de soha nem volt nálunk igazán népszerű.

Oroszországban a rendszerváltás előtt feketén már tulajdonképpen mindent lehetett kapni, de dollárért érthetően nem Krasznaja Moszkvát akartak venni a helyiek. Akkor is csak azok vásároltak különféle kozmetikumokat, kölniket, akik egyáltalán tudtak a létezésükről. A nyolcvanas évek végén a GUM-ban – a legnagyobb moszkvai áruházban – megnyílt az Estée Lauder butik. Esetenként más moszkvai üzletben is feltűnt valamilyen külföldi kozmetikum, amelyeket bizonyára ritka fémekért, kőolajért kaptak cserébe olykor a helyi külkereskedők.

Hogy melyik nép milyen összetételű parfümöt szeret, az sok mindentől függ – mást kedvel egy indiai nő és mást egy angol. Az orosz parfümipar aduászának történetét vázolja fel a kiállítás Egy nő a nagyvárosban címmel. A felvonultatott üvegcsék egy része még az 1920-as és 1930-as évekből maradt fenn. A tárlat bemutatja, hogy a forradalom után miképpen próbált megerősödni a fogyasztói szemlélet a szovjet társadalomban. Hogyan vészelte át egy ikonikus termék a legnehezebb politikai időket – ahogy az orosz Kommerszant című napilap cikkírója fogalmaz. 

A szovjet korszakban Moszkva természetesen nem volt illatfőváros, mint a francia Grasse, de létezett parfümgyártás – olvasható a cikkben. (Tegyük hozzá, Grasse soha nem lesz Moszkvából, de nem is ez a cél.) Állítólag a kompozíció már az 1917-es forradalom előtt megszületett, sőt, akkoriban a cárnő kedvencének nevezték. Ne feledjük: száz-kétszáz éve a parfümnek az volt a feladata, hogy elnyomjon más, kellemetlen szagokat. A Zotov Központban megrendezett kiállításon a vizuális és tapintható benyomások mellett szaglási illatminták is megjelennek, felidézve a Krasznaja Moszkva, más szovjet termékek, no meg később az eperszappan aromáját, amelyeket a szovjet „középosztály” anno szeretett.

A parfüm állítólag több mint 60 összetevőből áll, ebből a kiállításon hét jellemző illatjegyet választottak ki, az írisztől a C-12 aldehidig, amely kicsit egy keményített, vasalt vászonra emlékeztet. Azon persze nem vagyunk meglepve, hogy a legendás parfümöt is egy francia, August Michel találta fel a legenda szerint, aki aztán az 1930-as években Gulagon pusztult el.

A kiállítás társadalmi vetülete azt is felvonultatja, hogyan változott a szovjet nők fogyasztói tudata és szokásai a legszörnyűbb történelmi körülmények között. A forradalom után nem volt idő a parfümökkel foglalkozni, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy ne haljon éhen. Amint a borzalmak kissé enyhültek, az emberek valami szépre, finomra és egyben ismerős illatra vágytak. De a parfümök, beleértve a hamisítványokat is, bűnnek számítottak.

Az emberek egy része arról álmodozott, hogy legalább egy pillanatra egy komfortos, normális életben találják magukat, ahonnan a szovjet korszak durván kiszorította őket. Kedvenc illatuk jelkép volt és mentőövként szolgált. A fiatal kommunisták azonban úgy vélték, hogy a tisztaságra, a parfümre és más polgári dolgokra a „magas szintű kultúrával” rendelkező szovjet nőknek nincs szükségük. A munkásgyűléseken elítélték, ha valaki púderezte vagy sminkelte magát – emlékeztet a szerző.

Az 1930-as években kissé enyhült a helyzet, bár óriási volt az áruhiány: a régi, jobb időkből megmaradt-elrejtett ékszereket cukorra és gabonafélékre cserélték, parfümre nem futotta. A háborús években a parfümgyártás érthetően háttérbe szorult, de az oroszok nem felejtették el a Krasznaja Moszkvát, sőt, mint a tárlaton olvasható dokumentumokból kiderül, sokak számára éppen ez vált az áhított békés élet szimbólumává, még a leningrádi blokád alatt is.

„Ha parfümöt kenek magamra, úgy tűnik nekem, mintha jóllaktam volna, mintha most jöttem volna ki a színházból, egy koncertről vagy egy kávézóból” – olvasható egy megrendítő blokádnaplóban.

Amint elmúltak a legnehezebb napok, a legendás illatot újra lehetett kapni, és persze sorok kígyóztak érte. Igaz, nem volt mód rá, hogy üvegcsékbe töltsék, ezért, mint a napraforgóolajat, a vevők által hozott üvegekbe, hozott tartályokba öntötték.

A kiállítás azt is felvázolja, hogy a kultikus parfüm és közönsége időközben megöregedett: amelyet egykor kiemelt sportolónőknek és párttagoknak juttattak, egyre inkább az idős apparátcsikok képével kezdték társítani. Az új generáció tagjai külföldi termékekről álmodoztak. Ma pedig megveszik külföldön a reptereken, vagy a hazai nagyvárosok plázáiban, a világ összes márkáját, vagy épp online rendelik. Az lett az irigyelt, ami nyugati, majd később már ez lett a természetes. Igaz, egy szűk értelmiségi réteg újabban pártfogolja a hazai divat- és kozmetikai cikkeket is.