Miután Mark Rutte NATO-főtitkári megválasztásának korábbi legnagyobb ellenzője, Orbán Viktor is beállt a többi tagállam vezetőinek sorába, igazából már csak formaság volt, hogy múlt szerdán be is jelentették, a leköszönő holland miniszterelnök veszi át Jens Stoltenberg helyét a szövetség élén okróber 1-jétől. De mit várhatunk Rutte főtitkárságától és milyen kihívásokkal kell majd megbirkóznia?
Fotó: MTI/EPA/ANP/Remko De Waal
Mark Ruttét nehéz lenne szokványos politikusnak nevezni. Rengeteg történet kering róla, a legismertebb talán az, hogy miniszterelnöki kinevezését biciklivel ment átmenni a holland királynőhöz. Miniszterelnökként sem sokat változott, 2010-től egészen 2021-ig, amikor két politikai merénylet is történt az országban, nem volt hajlandó testőrökkel járni, egy régi Nokia telefont és egy hasonlóan régi Saab kombit használ (ezzel ment egyébként beadni a lemondását tavaly Vilmos Sándor királynak, ezzel mintegy keretbe is foglalva miniszterelnöki működését), rezidenciaként pedig beérte egy hágai lakással.
A szokások rugalmas rabja
Szokásait tekintve pedig már-már kényszeresnek is nevezhetnénk: ugyanabba a kávézóba jár hétvégenként, ugyanabba a néhány étterembe ül be nap mint nap (és rendre ugyanazt a fogást rendeli ezekben), vakációit minden évben ugyanott tölti (télen egy svájci síelés, tavasszal egy New York-i látogatás, mindig ugyanazzal a baráti társasággal). Amikor Brüsszelbe kell utaznia, Rutte nemcsak ugyanabban a szállodában száll meg, de ugyanazt a szobát is foglalja el, sőt ugyanattól a hajléktalantól vásárol újságot. Komoly párkapcsolata nincs, és állítólag soha nem is volt.
Ehhez képest politikusként Rutte elképesztő rugalmasságról és túlélőképességről tett tanúbizonyságot. Miniszterelnökként együttműködött bal- és jobboldali pártokkal is, számos kormányválságot, botrányt, politikai fordulatot kimozgott. Nem véletlenül kapta a „Houdini miniszterelnök”, illetve a „Teflon Mark” beceneveket, utalva arra, hogy minden szorult helyzetből ki tud szabadulni, a botrányok pedig mintha nem ragadnának meg rajta.
A szakértők, illetve ismerői szerint Rutte sikereiben nagyon fontos szerepet játszott pragmatizmusa és menedzseri képességei. Míg mások a politikát sokszor személyes ambícióik megvalósítására használják, és hagyják, hogy saját egojuk, büszkeségük adott esetben megakadályozza őket céljaik elérésében, addig Rutte mindig megoldandó problémákat látott, és azokat próbálta kezelni, az általa legjobbnak tartott eszközökkel.
Lelki törés, politikai következményekkel
Ha kellett, Rutte széles mosollyal fogadta legádázabb ellenfeleit is, és rengeteg kisebb-nagyobb kompromisszumot kötött hosszú pályája során. Van azonban egy keményebb oldala is. Ritkán hozták ki a sodrából – vagy legalábbis ritkán mutatta ki – de a Malaysia Airlines 17-es járatának Ukrajna feletti lelövése ilyen eset volt. A gépen 196 holland állampolgár halt meg, Rutte pedig a szokásos vakációját megszakítva sietett haza, hogy menedzselje a válságot.
Megdöbbentette az, hogy Oroszország egyáltalán nem hajlandó együttműködni az eset kivizsgálásában, és még arról is hosszasan kellett győzködnie Vlagyimir Putyint, hogy engedje hazaszállítani az áldozatok maradványait. Ismerői szerint a korábban Putyinnal saját értékelése szerint jó kapcsolatot ápoló Ruttében ennek az esetnek a hatására eltört valami.
„Először találkozott olyan helyzettel, amelyet nem lehetett alkukkal megoldani”
– mondta Ben Verwaayen, a miniszterelnök politikai mentora később.
Rutte ezt az ügyet nem is engedte el, személyesen is felelősségre vonta Putyint, amiért hátráltatja az áldozatok hazavitelét, és az oroszok felelősségének megállapítását is minden fórumon igyekezett keresztülvinni.
Innen nézve máris érthetőbb, hogy a rugalmasságáról híres holland miniszterelnök hogyan lett Ukrajna orosz megtámadása után az orosz agresszió elleni kiállás egyik legkeményebb európai szószólója. Hollandia haderejének képességeihez mérten jelentős katonai segítséget is nyújtott Ukrajnának, az ország benne van abban a koalícióban is, amely a hamarosan Ukrajnába érkező F-16-os vadászgépeket biztosítja Kijev számára.
A maláj gép tragédiája példázattá vált Rutte számára arra, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet kompromisszumot kötni. Nem véletlen, hogy hétfői, ügyvezető miniszterelnökségéről leköszönő beszédében is előhozta a témát. Az MH17-es járat katasztrófája volt „talán a legválságosabb és legmegindítóbb esemény miniszterelnökségem alatt”, mondta Rutte, majd így folytatta:
„Az MH-17 megváltoztatta személyes világképemet. Ráébresztett, hogy milyen alapvető fontosságú országunk számára, hogy ne álljon egyedül egy felfordulással és veszélyekkel teli világban.”
Végül hozzátette, hogy ennek kell motiválnia a hollandokat, hogy továbbra is támogassák Ukrajnát, „az ottani békéért és az itteni biztonságért”.
Kínos barátság
Az már biztos, hogy NATO-főtitkárként is szüksége lesz mind kompromisszumkészségére, mind válságmenedzseri képességeire, mind arra, hogy bizonyos ügyekben képes legyen a végsőkig kitartani álláspontja mellett. A jelenleg 32 tagot számláló szövetség vezetőjének lenni még békeidőben sem egyszerű feladat, de nem kell magyarázni, hogy jelenleg nem élünk békeidőket, még ha a NATO formálisan nem is áll hadban senkivel. De mik lehetnek Rutte legnehezebb feladatai főtitkárként?
Fotó: MTI/EPA/Olivier Matthys
Négy héttel azután, hogy Rutte átveszi Stoltenberg helyét, az Egyesült Államok elnököt választ. Ha Donald Trump lesz a befutó, akkor a NATO-főtitkár biztosan nem fog unatkozni, és talán a legtöbb, amit elérhet, az a kármentés lehet. Trump ugyebár Orbán Viktor szerint „24 óra alatt” békét teremtene Ukrajnában (sőt, fia, Donald Trump Jr. budapesti látogatásán már azt mondta, apja „öt perc alatt véget vetne a háborúnak”). Az elmúlt napokban kiszivárogtak arra vonatkozó tervek is, hogy miként tenné ezt: leállítaná az Ukrajnának történő fegyverszállításokat, amennyiben az ukrán vezetés nem hajlandó a jelenlegi határokat elfogadni a béketárgyalások alapjául, Oroszországot pedig azzal kényszerítené tárgyalóasztalhoz, hogy ellenkező esetben elárasztaná az ukránokat fegyverrel.
A fentiek valójában egy Oroszországnak megfelelő fegyverszünet/békemegállapodás felé vinnék a dolgokat, és a NATO legtöbb tagállamának érdekeivel, illetve korábban kimondott céljaival is ellentétesek lennének. Csakhogy az Egyesült Államok eddig is Ukrajna legnagyobb katonai támogatója volt, és a többi tagállam 2025 tavaszától sem lenne képes kipótolni saját forrásokból az amerikai katonai segítség kiesését – különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy sokszor a többi tagállam is általa megvásárolt, de amerikai eszközöket küld.
Az amerikai politika ilyen fordulata pedig azzal a veszéllyel is jár, hogy más, eddig a „sorba beálló”, de valójában nem annyira lelkes tagállam is hivatkozhatna arra, hogy az Egyesült Államok nélkül úgysincs értelme az egésznek, ismerjük be a vereséget és alkudjunk meg Oroszországgal.
Azonban ha valaki, akkor talán pont Mark Rutte lehet képes hatni Trumpra. A holland politikust diplomáciai berkekben „Trump-suttogóként” is emlegetik.
„Stoltenberghez hasonlóan Rutte is pragmatikus, és azon kevés európai politikusok egyike, akik nemcsak Joe Bidennel, hanem Donald Trumppal is jó munkakapcsolatot alakítottak ki. Ez kulcsfontosságú előnynek bizonyulhat a NATO számára a novemberi amerikai elnökválasztás után”
– mondta Oana Lungescu, a NATO korábbi vezető szóvivője.
Egy történet szerint amikor 2018-ban a NATO-országok vezetői összeültek egy tanácskozásra, amelyen Georgia és Ukrajna esetleges csatlakozása volt a fő téma, Trump amerikai elnökként tőle megszokott módon félrevitte a megbeszélést, mert tirádát adott elő arról, hogy az Egyesült Államok „a saját útját fogja járni”, ha a többiek nem kezdenek el többet költeni haderőikre. Jens Stoltenberg az állam- és kormányfőkön kívül mindenkit kiküldött a teremből, Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel akkori német kancellár pedig próbálták meggyőzni Trumpot, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. A hangulat azonban továbbra is nagyon feszült maradt.
Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo
Ekkor – legalábbis a NATO egyik akkori, a helyiségben maradt vezető tisztviselője, Timo Koster szerint – lépett közbe Mark Rutte, aki úgy mentette meg a helyzetet, hogy azt mondta Trumpnak: a védelmi költéseket már meg is emelték, és – hogy az amerikai elnök közismerten nem csekély hiúságát is legyezgesse – ezért Trumpot illeti az elismerés. Amit Rutte mondott, az nem teljesen felelt meg a valóságnak (a költések már az Obama-adminisztráció idején elkezdtek emelkedni), de ez senkit, és különösen Trumpot nem zavarta, aki később sajtótájékoztatóján azt mondta, „csodálatos két napot” töltött Brüsszelben, ahol „elképesztő haladást” ért el.
Szintén 2018-ban, washingtoni látogatása során is kivívta Trump elismerését, amikor először szélesen mosolyogva szakította félbe és mondott neki ellent közös sajtótájékoztatójukon, aztán az amerikai elnök asztalához ülve még a telefonját is felemelte. 2019-ben Trump már egyenesen azt mondta, ők ketten barátok lettek, mire Rutte egyetértően bólogatva rávágta: „Természetesen.”
Mindezt úgy, hogy Hollandia Rutte egész, hosszú miniszterelnöki működése alatt egyszer sem érte el a GDP-arányos 2 százalékos védelmi célú ráfordítást, amelyet Trump a NATO tagjaitól minimálisan elvárt (2024-ben a tervek szerint megtörténik a 2 százalék átlépése, de hát ugye közben Rutte lemondott, illetve kitört egy háború Európában).
Kérdés persze, hogy a jó viszonyból mi maradt mostanra. Rutte 2021-ben, talán abban reménykedve, hogy Trump végleg kiírta magát a nemzetközi politikából, azt mondta újságírói kérdésekre, hogy Joe Bidennel dolgozni „természetesebb”.
„Végül együtt tudtunk működni és jó kapcsolatot tartottunk fenn. Persze néha egy kicsit kínos volt”
– mondta akkor Trumpról. Az elmúlt hónapokban próbálta tompítani e kijelentéseit, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi elnök visszatérése egyáltalán nem valószínűtlen kimenetel. A müncheni biztonsági konferencián figyelmeztette az egybegyűlteket, hogy fejezzék be „a panaszkodást és sóhajtozást” Trump miatt. „Azzal kell dolgoznunk, aki a parketten van” – tette hozzá, korábban pedig kijelentette hogy Trumpnak igenis igaza volt, amikor több hozzájárulást követelt az EU-tól.
Védelmi háromszög
Ha sikerül újra bevágódnia az esetleg újraválasztott Trumpnál, akkor még az is elképzelhető, hogy Rutte kihasználja az amerikai elnök nyers stílusát, hogy további erőfeszítésekre sarkallja a szövetség tagállamait. Idén a NATO-tagok közül rekordszámú, 23 ország haladta meg a bűvös 2 százalékos védelmi célú kiadást, de még mindig vannak, akik látványosan semmibe veszik a tíz éve tett vállalást.
Olaszország még a tavalyi 1,5 százaléknál is valamivel kevesebbet költ védelmi célokra idén, Spanyolország 1,28, Portugália pedig 1,55 százalékot irányzott elő. Az Egyesült Államokon kívül ez különösen a szövetség keleti tagállamait, a védelmi költésekben élen járó, és az orosz fenyegetést leginkább közelinek érző balti országokat, Lengyelországot, Romániát bosszanthatja leginkább, ahol ráadásul Rutte főtitkárságát sem fogadták kitörő örömmel. Nem véletlen, hogy a volt holland miniszterelnök utolsó kihívójaként Klaus Iohannis román államfő maradt versenyben a főtitkári posztért, de Kaja Kallas észt miniszterelnök neve is felmerült Stoltenberg lehetséges utódai között (Kallas minden bizonnyal az Unió külügyi főképviselőjének posztjára kerül napokon belül). A keleti tagállamok ugyanis úgy vélik, megnövekedett jelentőségük nem mutatkozik meg a szövetségen belüli politikai súlyukban, a főtitkári poszton pedig észak- és nyugat-európai politikusok váltják egymást.
Rutte a maga egyszerre pragmatikus és megnyerően mosolygós módján kihasználhatja a helyzetet akár úgy is, hogy a dél-európai államokat az Egyesült Államokkal és a keleti tagállamokkal a háta mögött kényszeríti nagyobb szerepvállalásra, ezzel pedig megnyeri magának a keletiek szimpátiáját, miközben az Egyesült Államok felé is nagyobb európai ellensúlyt tud képezni a NATO-n belül.
Szükség is lesz arra, hogy a NATO tagállamai egy irányba húzzanak, hiszen idén télen várhatóan újabb orosz offenzívák indulnak Ukrajna ellen mind a frontokon, mind a már most is válságos állapotban lévő ukrán energiainfrastruktúra ellen a hátországban. Ha ezzel egyidőben meginog a NATO Ukrajna melletti elköteleződése is, az akár egy vereséggel felérő fegyverszünet/békemegállapodás elfogadására is kényszerítheti Kijevet.
Az oroszbarátok már a spájzban vannak
Márpedig a támogatás fenntartása nem lesz egyszerű. Trumpot leszámítva is sötét fellegek gyülekeznek az Ukrajnával kapcsolatos NATO-egység égboltján. Az EP-választásokon számos országban értek el sikereket a Putyinnal legalábbis megértőbb álláspontot képviselő erők, és ez hamarosan kormányzati pozíciókká is konvertálódhat sok helyen. Rutte saját hazájában Geert Wilders szélsőjobboldali pártja már kormányra is került, Szlovákiában Robert Fico alakíthatott kormányt, ősszel Ausztriában nyerhet a Szabadságpárt, és persze ott van az Unió egyetlen megmaradt atomhatalmának Franciaországnak a kérdése is. Az utóbbi időben Marine Le Pen mintha kevésbé békülékeny húrokat pengetett volna Moszkva irányába, de nem tudjuk, hogy a Nemzeti Tömörülés esetleges kormányalakítása esetén ebből mi bizonyul a választók és az európai intézmények felé tett taktikai gesztusnak, és mi valódi, meggyőződésbeli változásnak.
Természetesen nem szabad elfelejtkezni Orbán Viktorról sem, akit uniós és NATO-berkekben is sokan már nyíltan Putyin beépített emberének neveznek. Rutte főtitkári kinevezésének utolsó akadálya volt a magyar miniszterelnök vonakodása, végül Rutte személyesen tárgyalta le Orbánnal a vétó visszavonásának feltételeit, amelyek végső soron a Jens Stoltenberg által Budapesten kötött alku meghosszabbítását jelentik. Orbán Viktor elérte, hogy Magyarország tulajdonképpen kivonhassa magát Ukrajna bármilyen közös támogatásának terhe alól, cserébe viszont nem is fog e közös döntések útjába állni. A magyar kormányfő a saját választói felé kommunikálhatta azt, hogy elérte, hazánkat nem kötelezhetik fegyverek és katonák Ukrajnába küldésére (noha ezt soha senki nem is tervezte kikényszeríteni, és a NATO alapokmányaiban sincs olyan lehetőség, amely bármely tagállamot fegyveres konfliktusban való részvételre kötelezne).
Rutte pedig elérte, hogy az általa is sokat kritizált, őt magyarellenességgel vádoló, időnként csupán „holland fickó”-ként emlegető Orbán Viktor is beálljon mögé, és mosolyogva rázza meg a kezét a kamerák előtt – majd talán néhány év múlva megtudhatjuk, mennyire élte meg ezt is kínosnak. Most mindenesetre hozta a formáját Teflon Mark, és híres mosolyát is felvillantva elérte a célját a főtitkári pozíció megszerzésével, amire egyesek szerint már hosszú évek óta készült, és amiért hajlandó volt tudatosan beáldozni saját utolsó kormányát is, teret nyitva Wildersnek.
Unatkozni biztosan nem fog a NATO vezetőjeként sem, és az is biztos, hogy minden eddig bemutatott képességére szüksége lesz ahhoz, hogy visszanézve majd sikeresként értékelhesse saját tevékenységét.
(via Politico, Foreign Policy)
