Bár Donald Trump gazdasági eszközökkel már 2018-ban nekiment Kínának, 2025-ben, második elnöksége elején magasabb fokozatra kapcsolt: áprilisban bejelentette, hogy minden importtermékre 10 százalékos globális vámot vezet be, valamint országonként eltérő, magasabb vámokat is kilátásba helyezett. Egy héttel később azonban – a piacok negatív reakciója és nemzetközi nyomás hatására – 90 napra felfüggesztette az országspecifikus vámokat, kivéve Kínát: esetükben a vámokat 125 százalékra emelte. A 10 százalékos globális vám pedig érvényben maradt.
A drasztikus lépések érthető módon megrázták a pénz- és árupiacokat, miközben világszerte azt latolgatják, hogy fenntartható-e ez az irány, milyen következményekkel járhat, és hogyan alakítja át a globálisan összefonódott, mátrixszerű világgazdaság működését.
Többek között egy erről kérdezte egy hosszú interjúban az amerikai Channel4 csatorna Joseph Stiglitz amerikai közgazdászt, a Columbia Egyetem professzorát, aki 2001-ben kapott közgazdasági Nobel-emlékdíjat George Akerloffal és Michael Spence-szel az információs aszimmetria gazdasági hatásainak elemzéséért – különösen az olyan piacok működésének megértésében, ahol az egyik fél többet tud, mint a másik.
Fotó: World Economic Forum
Stiglitz határozottan elutasította Bill Ackman milliárdos hedge fund-menedzser állítását, miszerint Trump „zseniális elnök” lenne. Ackman először maga is pánikolt a piacok zuhanása miatt, majd miután a 90 napos felfüggesztés hírére a számok javulni kezdtek, megdicsérte Trumpot. Stiglitz szerint azonban tévedett: Trump nem zseniális, a piacok pedig később újra esni kezdtek.
„Ez a fajta káosz Donald Trump védjegyének számít” – fogalmazott.
A közgazdász szerint ez a zűrzavar nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világgazdaság számára is rendkívül veszélyes: „80 éven át próbáltuk felépíteni a jogállamiságon alapuló világot, amelyben a határok nem számítottak sokat, és hosszú, összetett ellátási láncok működtek. Most mindezt kidobják az ablakon.” Ugyanakkor elismerte, hogy az amerikai vezetés érvelése – miszerint Kína tisztességtelen kereskedelmi gyakorlataival szemben lépnek fel – „nagyon kicsit” jogos lehet, de van egy kis bökkenő:
„Mi, az Egyesült Államok és részben Nyugat-Európa, írtuk a szabályokat, és most panaszkodunk, hogy ezek működnek. Ráadásul ezek a szabályok az amerikai és nyugati cégek érdekeit szolgálták.”
Az Egyesült Államok versenyhátrányban van
Stiglitz szerint Trump félreérti a kereskedelmi mérleghiány lényegét: az ugyanis nem a tisztességtelen kereskedelem jele, hanem egy mélyebb gazdasági összefüggés következménye. Az Egyesült Államokban kevesebb a megtakarítás, mint a beruházás, ezért külföldről kell tőkét bevonzania. Ez a tőkebeáramlás viszont szükségszerűen együtt jár kereskedelmi hiánnyal – ez nem csalás vagy „trükk”, hanem a gazdaság működésének egyik alapelve.
Stiglitz úgy látja, Trump nemcsak vámokat vet ki, hanem „megbünteti azokat az országokat, amelyek nem vásárolnak amerikai árut” – ez különösen igaz a szegényebb államokra. Ráadásul szerinte az elnök figyelmen kívül hagyja, hogy az amerikai gazdaság elsősorban nem termékeket, hanem szolgáltatásokat exportál. Ezeket viszont éppen Trump politikája nehezíti meg – például az egyetemek, a turizmus vagy az egészségügyi szolgáltatások elbizonytalanításával. A mostanihoz hasonló szintű vámokat Stiglitz szerint utoljára 1903-ban vezették be az Egyesült Államokban.
„Trump visszatér a XX. század elejének gondolkodásmódjához, amikor az Egyesült Államok domináns hatalom volt. De ez a világ már nem létezik.”
Fotó: MTI/EPA/UPI pool/Bonnie Cash
Ma Kína, vásárlóerő-paritáson (PPP) számolva nagyobb gazdaság, mint az Egyesült Államok. (A Nemzetközi Valutaalap 2024. októberi előrejelzése szerint Kína GDP-je PPP alapon 2025-ben eléri a 39 438 milliárd amerikai dollárt, míg az Egyesült Államoké 30 337 milliárd dollár lesz.) „A Trump-féle vámok ellátási oldali problémát okoznak, mert ellátási láncaink erősen függnek Kínától. A világjárvány és az orosz invázió idején már láttuk, mi történik, ha ezek megszakadnak. Trump most szándékosan idézi elő ugyanezt” – figyelmeztetett. Arra a felvetésre, hogy Trump egyszerre szeretne nagyobb vámbevételt elérni és munkahelyeket visszahozni az amerikai rozsdaövezetbe – miközben kevesebb import kevesebb bevételt jelent, és a gyártás újraindítása sem hoz munkahelyeket, ha nincs kereslet a termékekre –, Stiglitz így reagált: a helyzet még rosszabb is. Ha vissza is térne a gyártás az Egyesült Államokba, az már egészen másképp nézne ki:
„Modern gyártásról van szó. Láttam egy kínai autógyárat, ahol napi ezer autót gyártanak kétezer munkással – a munka nagy részét robotok végzik.” Kína ma már mérnöki tudásban is előnyben van, míg az Egyesült Államok elhanyagolta az olyan alapvető területeket, mint a vasút és a logisztika, így „versenyhátrányban van.”
A beruházások beindítása hosszú időt vesz igénybe, a Trump-féle bizonytalanság miatt pedig a cégek óvatosak a betelepüléssel. Ennél is súlyosabb következménynek nevezte, hogy Trump megemelte az acél és alumínium vámjait – ezek pedig más iparágak alapanyagai. „Ezzel növeli a termelési költségeket, így az amerikai export kevésbé versenyképes.” Szerinte bár néhány munkahely létrejöhet például az acéliparban, „sokkal többet veszítünk ott, ahol ezeket az anyagokat felhasználják. Ez ismét munkahelyek megsemmisítése.” A közgazdász szerint az eddigi lépések összességében „sokkal inkább munkahelyek megszűnéséhez, mint teremtéséhez vezettek.”
Viszont ha mindez gazdaságilag ennyire értelmetlen, nem lehet, hogy inkább politikai cél vezérli Trumpot – például Kína visszaszorítása? „Ez is benne lehet – válaszolta Stiglitz a riporternek –, de például az amerikai felsőoktatás és kutatás mindig is erősségünk volt, és ő az elmúlt három hónapban többet ártott ezeknek, mint Kína valaha.” Trump ezzel az Egyesült Államok egyik legfőbb stratégiai előnyét ássa alá.
„Nem lehet alábecsülni a csapata hozzá nem értését. Ezek a tárgyalások nem olyanok, mint ahol két felkészült fél ül le egymással. Ez színtiszta amatőrködés. Lehet, hogy ezek az emberek jók voltak a Wall Streeten, de semmiféle mély tudásuk nincs a gazdaságpolitika bonyolult összefüggéseiről” – fogalmazott meg erős kritikát a szakember.
Joseph Stiglitz arra a felvetésre is reagált, hogy Trump környezetében a lojalitás fontosabb lehet a szakértelemnél, még ha ez azt is jelenti, hogy senki sem mer neki ellentmondani. „Így van és van ebben valami kulturális forradalomszerű.” Felidézte, hogy Kína pusztító kulturális forradalma végül a reformokhoz és a „nyitottsági stratégiához” vezetett, amely 45 év alatt „az emberiség történetének legnagyobb arányú szegénységből való kiemelkedését” hozta. „Mi nem tanultunk Kína kulturális forradalmának tanulságaiból, és amit most látunk, a támadások az egyetemek, a szakértelem ellen, nagyon is emlékeztetnek arra. Mintha az uralkodó érzés az lenne: az elit cserben hagyott minket. Pedig ők csak egy jobb világot próbáltak létrehozni. De ez a sértettség odáig vezet, hogy lerombolják a szakértelmet – ezzel pedig a saját országukat lövik lábon.”
A kínai-amerikai kereskedelmi háború következményeiről szólva Stiglitz emlékeztetett: 45 éven át egy globális gazdasági rendszer épült ki az ellátási láncokra és a komparatív előnyökre építve, amely világszerte javuló életszínvonalat és csökkenő szegénységet hozott. Kína gazdasági méretben már meghaladta az Egyesült Államokat vásárlóerő-paritáson számolva, ami ellenérzést vált ki Washingtonban.Stiglitz szerint Kína felkészült az amerikai lépésekre, és bár a koronavírus kezelése gyenge volt, ma optimisták – köszönhetően a robotizáció és a globális integráció területén elért lépéseknek.
Az Egyesült Államok viszont alábecsüli saját függését a kínai ellátási láncoktól. A radikális megszakítás „inflációhoz, majd a jegybank kamatemelései révén recesszióhoz vezethet”, így „a legrosszabb forgatókönyv, a stagfláció” is bekövetkezhet.
Bár néhány cég valóban visszahozhat gyártást az Egyesült Államokba, a tudásalapú, szolgáltatásorientált gazdaságban „összességében rosszabb helyzetbe kerülünk”.
Mi lesz Európával?
Stiglitz úgy látja: most a valóban érdekes kérdés Európa. „Európa számára nehéz az együttműködés. Az Egyesült Államok Európa elleni támadása viszont egységet teremtett. Régóta tart a vita egy európai védelmi erő létrehozásáról, és most jelentős elmozdulás látszik ebbe az irányba. Ha Európa egységessé válik, határozottan reagál az ukrajnai háborúra, létrehozza az európai védelmi erőt, eltöröl néhány, a fiskális politikára vonatkozó korlátot, és újragondolja a kereskedelmi kapcsolatait Kínával és a világ többi részével, akkor képes lehet eligazodni ebben a nehéz időszakban. Sőt, akár megerősödve is kikerülhet belőle. Nem az Egyesült Államoktól függő szereplőként, hanem egy egységesebb Európaként, amely nagyon fontos, sőt azt mondanám, a világ kulcsfontosságú régiójaként támogatja a demokráciát és az emberi jogokat. Ez az én reményem. Nagyon sok múlik azon, mit tesz Európa.”
Az Egyesült Királyság pedig ebben kulcsszerepet játszhat. Stiglitz szerint „fontos, hogy az Egyesült Királyság az emberi jogok és a demokrácia mellé álljon. És sajnos Trump mindkettőtől eltávolodik.” Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vissza kellene lépniük az EU-ba, de együtt kell működniük az európai védelmi erő létrehozásában, iparpolitikában, klímavédelemben, és „egy új multilaterális rend” kialakításában.
„Ebben az EU lesz a központ, és az Egyesült Királyság lehet az EU fontos partnere.”
Jöhet Kína bosszúja?
Stiglitz nem tart attól, hogy Kína hirtelen megszabadulna amerikai állampapírjaitól, mert azzal saját magának is kárt okozna – ha eladná ezeket, lenyomná az árukat, és veszteséget szenvedne el. Szerinte Kína ehelyett más eszközökkel is nyomást tud gyakorolni: például azzal, hogy az elmúlt években jelentős előnyre tett szert a stratégiai nyersanyagok, például a ritkaföldfémek piacán – miközben az Egyesült Államok erről szinte tudomást sem vett.
Ezek a stratégiai fontosságú anyagok elengedhetetlenek az okostelefonokhoz, akkumulátorokhoz és a zöld technológiákhoz. Mivel Kína függetlenedett az amerikai befektetésektől, és hatalmas megtakarításai vannak, már nem szorul rá amerikai technológiára. Például az elektromos autópiacon a BYD és más kínai cégek „ma már jobb, olcsóbb autókat gyártanak, mint a Tesla.” Stiglitz szerint Kína bármikor megadóztathatná a Teslát vagy az Apple-t: „már nincs rájuk akkora szükségük.” Bár Kína továbbra is együttműködésre törekszik, vezetőik világossá tették, hogy nem hajlandók meghajolni az Egyesült Államok előtt. Történelmi párhuzamot is felhozott: a XIX. század közepén a nyugati hatalmak – az Egyesült Államok támogatásával – fegyverrel kényszerítették Kínát az ópiumkereskedelem elfogadására.
Fotó: MTI/EPA/Mohamed Badra
„Ezek voltak az ópiumháborúk, katasztrófát hoztak Kínára, és máig élő emlékezetet hagytak maguk után.” Ezért nem lát reális esélyt arra, hogy Kína „meghajoljon Donald Trump követelései előtt.” A megoldás csak „egyenlőségen alapuló párbeszéd lehet.” Hozzátette: sok kínai szakértő amerikai egyetemen tanult, „és gyakran jobban értenek a gazdasághoz, mint azok az amerikai tárgyalók, akiket most Washington küld.” Stiglitz kijelentette: Trump politikája egyenesen felgyorsította Kína felemelkedését és Amerika hanyatlását. A legnagyobb kárt azonban nem is a kereskedelmi háború okozza, hanem „a tudomány, az egyetemek és a jogállamiság elleni támadás.” Ezek az intézmények biztosították az USA technológiai fölényét, és most ezeket „rendszerszinten rombolják le.” A professzor szerint a jogállamiság különösen fontos: „Ez adja meg a gazdasági szereplők számára a beruházási biztonságot. Ezt Trump egyszerűen lerombolta.” Emlékeztetett arra is, hogy a legutóbbi közgazdasági Nobel-díj éppen azoknak a kutatásoknak szólt, amelyek a jogállamiság szerepét emelik ki a gazdasági fejlődésben.
Acemoglu is pesszimista
A 2024-es közgazdasági Nobel-emlékdíjat Daron Acemoglu, Simon Johnson és James A. Robinson kapták az intézmények szerepének feltárásáért a gazdasági fejlődésben. Kutatásaik szerint azok az országok boldogulnak, ahol inkluzív, a jogállamiságra és demokratikus részvételre épülő intézmények működnek. Ezzel szemben az extraktív, kizsákmányoló rendszerek tartós szegénységhez és stagnáláshoz vezetnek. A vámok bejelentése után Daron Acemoglu úgy nyilatkozott, hogy a döntésnek súlyos és kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Szerinte a vámok „nem jók a világgazdaság számára, és vitatható, hogy az amerikai munkavállalóknak jót tesznek-e egyáltalán”. Hozzátette, hogy a vámok ritkán hozzák vissza a gyártási munkahelyeket, viszont megzavarhatják az ellátási láncokat, és éppen az amerikai cégek és dolgozóik láthatják kárát. Úgy véli, ezzel egy „ismeretlen kísérlet” kezdődik a globalizáció gyors visszafordítására.
Acemoglu később egy X-bejegyzésben arra figyelmeztetett, hogy Trump politikája alááshatja az amerikai eszközök biztonságát és vonzerejét. „Amikor ez bekövetkezik, a pénzügyi mérleg romlani fog, és a folyó fizetési mérleg kénytelen lesz javulni. Trump győzelme!” – írta ironikusan, egy lehetséges pürrhoszi győzelemre utalva.
Vége az arany hitelkártyának?
A bizalom elvesztése szerinte már a dollár tartalékvaluta-szerepét (más országok biztonságos nemzetközi tartalékként használják például kereskedelemhez vagy befektetésekhez) is veszélyezteti. A világ eddig megbízott az Egyesült Államokban, ezért is maradt a dollár a globális pénzügyi rendszer alapja. „Az Egyesült Államok évtizedeken át gyakorlatilag egy arany hitelkártyát használt.” Most viszont „valós veszély, hogy ez az aranykártya ezüstté, sőt bronzzá válik.” Stiglitz úgy látja: az Egyesült Államok soft powerje, vagyis nemzetközi befolyása is jelentősen meggyengült.
„A világ tisztelt bennünket, mert gondoskodó, sikeres ország voltunk. Olyanok akartak lenni, mint mi. Most, amikor azt látják, hogy leromboljuk az egyetemeinket, a jogállamiságot, hatalmas az egyenlőtlenség, uralkodik a pénz és a korrupció – akkor már nem akarnak ránk hasonlítani.”
Ennek újabb példája volt az USAID leállítása, amelynek következtében „Afrikában több ezer gyerek halt meg, mert nem jutott gyógyszerhez. Ez szégyen. Milyen ország tenne ilyet?”
A bizalomvesztés kézzelfogható: „Kína már reagált, 2000 milliárd dollárról 700 milliárdra csökkentette dollártartalékait, diverzifikált arany, euró és japán jen irányába.” Ez már a dollár fokozatos leváltását jelzi. Stiglitz szerint Trump nem érti ennek alapjait: „Ha a dollár tartalékvaluta, az tőkebeáramlással jár, ami kereskedelmi hiányt eredményez. Ő viszont egyszerre akarja megtartani a dollár vezető szerepét, de nem akar kereskedelmi hiányt. Ez a számvitel törvényeinek megsértése.” A professzor felidézte a Triffin-paradoxont: ha egy valuta globális tartalékvaluta, ahhoz folyamatosan deficit kell – ez azonban idővel aláássa a valutába vetett bizalmat. Az Egyesült Államok ennek a csapdának az élén áll. Hozzátette: John Maynard Keynes, a 20. század egyik legnagyobb hatású brit közgazdásza annak idején épp ezért javasolta, hogy Nagy-Britannia ne legyen tartalékvaluta-kibocsátó.
Egy szerinte aggasztó javaslatra is kitért: az úgynevezett Mar-a-Lago Egyezmény egyik eleme szerint a világ országai amerikai államkötvényeiket százéves lejáratú, kamatot nem fizető papírokra cserélnék. „Ez gyakorlatilag egy csőd. Több kormány is úgy fogalmazott: ha ezt valóban komolyan gondolják, az az USA részéről nyílt államcsőd lenne.” Ez pedig végleg aláásná az amerikai dollár globális tartalékvaluta-szerepét.
