Sarokba szorult az elnök – az ukrajnai háború kimenetelétől függ a sorsa

Belaruszban 1994 óta egyetlen választást sem minősítettek szabadnak, vagy tisztességesnek a nemzetközi megfigyelők. De most még egy látszatválasztás sem tudja megoldani Aljakszandr Lukasenka elnök legfőbb politikai problémáját: a belső legitimitás hiányát.

Sarokba szorítva

Január 26-án Lukasenkát már hetedik alkalommal kenik fel hivatalosan Belarusz elnökévé. Azonban még ha az egykori kolhoz elnök azt is állítja, hogy újabb rekordszámú szavazatot kapott, ez még nem bizonyítja, hogy a belarusz politikai válságot leküzdötték. A választás hat hónappal történő előrehozása sokat elmond ebből a szempontból.

Többszöri ígérete, hogy „valamikor” távozik hivatalából, és a 2022-ben népszavazás útján bevezetett alkotmánymódosítások aligha állították vissza a közvélemény Lukasenkába vetett bizalmát a 2020-as tömegtüntetések előtti szintre.

Bár Oroszország ukrajnai inváziója felerősítette a rezsim propagandagépezetét azzal az érvvel, hogy Belarusz pusztán Lukasenkának köszönhetően kerülte el a háború átterjedését a saját területére, ez csak átmeneti enyhülést jelentett. Az elnyomás továbbra is a fő eszköz, amely a rezsimet a felszínen tartja.

A nemzetközi színtéren Lukasenka gyakorlatilag sarokba szorította önmagát. Putyin társ-agresszori státusza 2022 tavaszán potenciálisan kifizetődőnek tűnhetett, és Minszknek vagy részvételt ígért Oroszország katonai diadalában, vagy közvetítői szerepet.

Súlyos tehernek bizonyul

Mára azonban ez mérgezővé vált. Igaz, Moszkva beleegyezett, hogy belföldön szponzorálja a rezsim hatalmi pozícióját, de már nem érzi szükségét, hogy Lukasenka nemzetközi ügynöki tevékenységét támogassa.

2025 januárjára Lukasenka már nem tehet úgy, mintha Oroszország legfőbb szövetségese lenne. Észak-Korea és Irán, nem beszélve Kínáról, sokkal hasznosabbá váltak a Kreml számára.

Leleplező módon Belaruszt nem hívták meg, hogy részt vegyen a tavaly augusztusi orosz-nyugati fogolycserén. Moszkva tagadja Lukasenka állítását, hogy birtokában lenne „a második kulcs” az orosz atomfegyverekhez, amelyeket állítólag – bár nyugati források nem erősítették meg – Belaruszba telepítettek.

A Nyugat átlát a szitán

Eközben a Nyugattal való kapcsolatok tovább romlanak. Lukasenka hónapok óta homályos javaslatokat tesz a Nyugattal való „párbeszéd” kezdeményezésére.

Azonban sem a „jóakarat” gesztusai – nevezetesen néhány politikai fogoly szabadon bocsátása –, sem az ugyanezen atomfegyverek és Oroszország új közepes hatótávolságú ballisztikus rakétáinak telepítésével kapcsolatos fenyegetései nem váltottak ki hatást. A 2022 előtti helyzettel ellentétben a Nyugat most már Lukasenka Belaruszát nem független szereplőként, hanem egyszerűen Oroszország meghosszabbításaként kezeli.

Sajnos a belarusz ellenzék külföldön nem élt a lehetőséggel, és a vesztes oldalon találja magát. Továbbra is megosztott – nyilvánvalóan részben a nyugati finanszírozáshoz való hozzáférés körüli viták miatt –, és nem tudta fenntartani befolyását sem Belaruszon belül, sem azon kívül.

A 2020-ban váratlanul ráruházott politikai hitelességet elvesztette. 2024 májusában kevesebb, mint 7000 ember adta le elektronikus szavazatát a Koordinációs Tanács, a száműzetésben lévő parlament választására, amelynek az ellenzék legitimitását kellett volna erősítenie.

Politikai tőkéje Nyugaton, amely az ellenzék fő hivatkozási pontjaként, sikertörténetként szolgál, most megkérdőjeleződött. A legfontosabb, hogy az ellenzék képtelen volt megváltoztatni a belarusz emigráns közösséggel szembeni egyre korlátozóbb megközelítést, még olyan országokban is, amelyek kezdetben nagyon befogadóak voltak, mint például Litvánia.

Szó, ami szó, a Nyugat sem tett túl sokat. A Lukasenkával szembeni szankciókon alapuló megközelítése helyes volt, de a szankciók önmagukban nem tudják ellensúlyozni az országgal kapcsolatos szélesebb körű stratégia hiányát. Miközben a remény, hogy az ellenzék külföldi támogatásával változást lehet elérni, nem vált valóra, alternatív megközelítésekről nyilvánosan soha nem esett szó.

Ebben a helyzetben a belarusz társadalom elhagyatottnak és kétségbeesettnek érzi magát. Mivel az emberek a rezsim és a háború között vergődnek, és mivel a Nyugat nem kínál alternatívát, az előbbit tekintik a kisebbik rossznak.

Paradox módon Moszkva sem lehet teljesen elégedett. Soha nem látott mértékű ellenőrzést ért el Belarusz felett, de ennek hatalmas ára van, Lukasenka rezsimje a Kreml számára jelentős teher. Miközben Minszk kevés anyagi segítséget tud nyújtani Moszkvának a térségbeli céljai elérésében, Lukasenka kimentése jelentős erőforrásokat igényel, amelyeket háború idején máshol lehetne felhasználni.

Moszkva döntése, hogy egyelőre kitart Lukasenka mellett, abból a felismerésből fakad, hogy a leváltása kockázatos lenne. Ez a számítás azonban a jövőben megváltozhat, és Lukasenka minden bizonnyal tisztában van ezzel.

Mi lesz a háborúval?

A jelenlegi helyzet, amelyben senki sem nyer, szokatlan és hosszú távon valószínűleg nem lesz fenntartható. Minden az ukrajnai háború kimenetelétől függ. Amíg Ukrajna kitart, a status quo fennmaradhat, bármennyire is káros ez a lehetőség a belarusz nép és nemzeti szuverenitása számára.

Ukrajna veresége esetén azonban – akár a csatatéren, akár a tárgyalóasztalnál – Belarusznak szembe kell néznie az Oroszország általi annexióval és a jelenlegi válság ebből következő eszkalációjával. A legfontosabb, hogy Ukrajna biztonságának garantálása az új de facto határain belül megköveteli a Belarusz és Ukrajna közötti közel ezer kilométeres határ biztosítását, amivel a jelenlegi európai béketervek nem foglalkoznak.

Ilyen körülmények között a politikai tanács nagyon egyszerűen megfogalmazható: ha a Nyugat továbbra is egy független Belarusszal kíván foglalkozni, nem pedig egy Lukasenka utáni orosz provinciával, akkor haladéktalanul fel kell mutatnia a belarusz népnek az európai jövő perspektíváját, és ennek megfelelő politikai irányt kell szabnia.