Belaruszban 1994 óta egyetlen választást sem minősítettek szabadnak, vagy tisztességesnek a nemzetközi megfigyelők. De most még egy látszatválasztás sem tudja megoldani Aljakszandr Lukasenka elnök legfőbb politikai problémáját: a belső legitimitás hiányát.
Sarokba szorítva
Január 26-án Lukasenkát már hetedik alkalommal kenik fel hivatalosan Belarusz elnökévé. Azonban még ha az egykori kolhoz elnök azt is állítja, hogy újabb rekordszámú szavazatot kapott, ez még nem bizonyítja, hogy a belarusz politikai válságot leküzdötték. A választás hat hónappal történő előrehozása sokat elmond ebből a szempontból.
Többszöri ígérete, hogy „valamikor” távozik hivatalából, és a 2022-ben népszavazás útján bevezetett alkotmánymódosítások aligha állították vissza a közvélemény Lukasenkába vetett bizalmát a 2020-as tömegtüntetések előtti szintre.
Bár Oroszország ukrajnai inváziója felerősítette a rezsim propagandagépezetét azzal az érvvel, hogy Belarusz pusztán Lukasenkának köszönhetően kerülte el a háború átterjedését a saját területére, ez csak átmeneti enyhülést jelentett. Az elnyomás továbbra is a fő eszköz, amely a rezsimet a felszínen tartja.
A nemzetközi színtéren Lukasenka gyakorlatilag sarokba szorította önmagát. Putyin társ-agresszori státusza 2022 tavaszán potenciálisan kifizetődőnek tűnhetett, és Minszknek vagy részvételt ígért Oroszország katonai diadalában, vagy közvetítői szerepet.
Fotó: Depositphotos
Súlyos tehernek bizonyul
Mára azonban ez mérgezővé vált. Igaz, Moszkva beleegyezett, hogy belföldön szponzorálja a rezsim hatalmi pozícióját, de már nem érzi szükségét, hogy Lukasenka nemzetközi ügynöki tevékenységét támogassa.
2025 januárjára Lukasenka már nem tehet úgy, mintha Oroszország legfőbb szövetségese lenne. Észak-Korea és Irán, nem beszélve Kínáról, sokkal hasznosabbá váltak a Kreml számára.
Leleplező módon Belaruszt nem hívták meg, hogy részt vegyen a tavaly augusztusi orosz-nyugati fogolycserén. Moszkva tagadja Lukasenka állítását, hogy birtokában lenne „a második kulcs” az orosz atomfegyverekhez, amelyeket állítólag – bár nyugati források nem erősítették meg – Belaruszba telepítettek.
A Nyugat átlát a szitán
Eközben a Nyugattal való kapcsolatok tovább romlanak. Lukasenka hónapok óta homályos javaslatokat tesz a Nyugattal való „párbeszéd” kezdeményezésére.
Azonban sem a „jóakarat” gesztusai – nevezetesen néhány politikai fogoly szabadon bocsátása –, sem az ugyanezen atomfegyverek és Oroszország új közepes hatótávolságú ballisztikus rakétáinak telepítésével kapcsolatos fenyegetései nem váltottak ki hatást. A 2022 előtti helyzettel ellentétben a Nyugat most már Lukasenka Belaruszát nem független szereplőként, hanem egyszerűen Oroszország meghosszabbításaként kezeli.
Sajnos a belarusz ellenzék külföldön nem élt a lehetőséggel, és a vesztes oldalon találja magát. Továbbra is megosztott – nyilvánvalóan részben a nyugati finanszírozáshoz való hozzáférés körüli viták miatt –, és nem tudta fenntartani befolyását sem Belaruszon belül, sem azon kívül.
A 2020-ban váratlanul ráruházott politikai hitelességet elvesztette. 2024 májusában kevesebb, mint 7000 ember adta le elektronikus szavazatát a Koordinációs Tanács, a száműzetésben lévő parlament választására, amelynek az ellenzék legitimitását kellett volna erősítenie.
Politikai tőkéje Nyugaton, amely az ellenzék fő hivatkozási pontjaként, sikertörténetként szolgál, most megkérdőjeleződött. A legfontosabb, hogy az ellenzék képtelen volt megváltoztatni a belarusz emigráns közösséggel szembeni egyre korlátozóbb megközelítést, még olyan országokban is, amelyek kezdetben nagyon befogadóak voltak, mint például Litvánia.
Szó, ami szó, a Nyugat sem tett túl sokat. A Lukasenkával szembeni szankciókon alapuló megközelítése helyes volt, de a szankciók önmagukban nem tudják ellensúlyozni az országgal kapcsolatos szélesebb körű stratégia hiányát. Miközben a remény, hogy az ellenzék külföldi támogatásával változást lehet elérni, nem vált valóra, alternatív megközelítésekről nyilvánosan soha nem esett szó.
Ebben a helyzetben a belarusz társadalom elhagyatottnak és kétségbeesettnek érzi magát. Mivel az emberek a rezsim és a háború között vergődnek, és mivel a Nyugat nem kínál alternatívát, az előbbit tekintik a kisebbik rossznak.
Paradox módon Moszkva sem lehet teljesen elégedett. Soha nem látott mértékű ellenőrzést ért el Belarusz felett, de ennek hatalmas ára van, Lukasenka rezsimje a Kreml számára jelentős teher. Miközben Minszk kevés anyagi segítséget tud nyújtani Moszkvának a térségbeli céljai elérésében, Lukasenka kimentése jelentős erőforrásokat igényel, amelyeket háború idején máshol lehetne felhasználni.
Moszkva döntése, hogy egyelőre kitart Lukasenka mellett, abból a felismerésből fakad, hogy a leváltása kockázatos lenne. Ez a számítás azonban a jövőben megváltozhat, és Lukasenka minden bizonnyal tisztában van ezzel.
Mi lesz a háborúval?
A jelenlegi helyzet, amelyben senki sem nyer, szokatlan és hosszú távon valószínűleg nem lesz fenntartható. Minden az ukrajnai háború kimenetelétől függ. Amíg Ukrajna kitart, a status quo fennmaradhat, bármennyire is káros ez a lehetőség a belarusz nép és nemzeti szuverenitása számára.
Ukrajna veresége esetén azonban – akár a csatatéren, akár a tárgyalóasztalnál – Belarusznak szembe kell néznie az Oroszország általi annexióval és a jelenlegi válság ebből következő eszkalációjával. A legfontosabb, hogy Ukrajna biztonságának garantálása az új de facto határain belül megköveteli a Belarusz és Ukrajna közötti közel ezer kilométeres határ biztosítását, amivel a jelenlegi európai béketervek nem foglalkoznak.
Ilyen körülmények között a politikai tanács nagyon egyszerűen megfogalmazható: ha a Nyugat továbbra is egy független Belarusszal kíván foglalkozni, nem pedig egy Lukasenka utáni orosz provinciával, akkor haladéktalanul fel kell mutatnia a belarusz népnek az európai jövő perspektíváját, és ennek megfelelő politikai irányt kell szabnia.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
