A vasárnap véget érő konferencia alapjául szolgáló „Müncheni Biztonsági Jelentés 2025” a „Multipolarizáció” címet viseli, és egy olyan világot ír le, ahol a versengő hatalmi blokkok megjelenése „növeli a rendezetlenség és a konfliktusok kockázatát, és aláássa a hatékony együttműködést”.

Az Egyesült Államokkal kapcsolatban a jelentés megállapítja: „Trump elnöki győzelme eltemette a hidegháború utáni amerikai külpolitikai konszenzust, amely szerint a liberális internacionalizmus »nagystratégiája« szolgálja legjobban az USA érdekeit. Trump és sok támogatója számára az USA által létrehozott nemzetközi rend rossz üzletet jelent. Ennek következtében az USA lemondhat történelmi szerepéről mint Európa biztonsági garanciavállalója – ami jelentős következményekkel járhat Ukrajnára nézve. Az Egyesült Államok külpolitikáját az elkövetkező években valószínűleg Washington Pekinggel folytatott kétpólusú vetélkedése fogja alakítani.”

Elkerülhetetlen az európai háború?

Mariia Zolkina, a London School of Economics politológus kutatója pesszimista hangot üt meg az ukrán NV című lap hasábjain:

„Trump nem tartja magát a saját retorikájához, miszerint »mindkét oldalra nyomást gyakorol«. A Putyinnal folytatott megbeszéléseinek hangneme pedig lojalitást, szimpátiát és kölcsönös megértést sugároz. Ilyen körülmények között és ilyen megközelítéssel nemcsak a »tűzszünet« (amelyet véleményem szerint ennek ellenére ki fognak hirdetni) nem fog működni, hanem elkerülhetetlenné válik egy nagyobb háború Európában. Nincsenek biztonsági garanciák a láthatáron. Egy békefenntartó erő az USA nélkül eléggé irreális: az európaiaknak nem lenne meg a szükséges erő és bátorság, mert amint a NATO védelmének illúziója szétmorzsolódik Trump csizmája alatt, azok az országok, amelyeknek említésre méltó hadseregük van, felkészülnek arra, hogy háború esetén a saját területükért harcoljanak”

– írja a szerző.

Európa pénzt önt a védelembe. Elegendő ez?

A hidegháború vége után az európai katonai kiadások a stabilitás és az optimizmus történetét tükrözték vissza. A pénz a tankoktól és tengeralattjáróktól a kórházakba és a nyugdíjakba áramlott. De ez a korszak véget ért.

Most, hogy Ukrajnában már lassan három éve teljes körű szárazföldi háború dúl, és egy elszigetelődő amerikai elnök került vissza a Fehér Házba, az európai vezetők kemény következtetésre jutottak: többet kell költeniük a hadseregükre.

A NATO-országok 2014-ben, a Krím Oroszország általi annektálását követően hivatalosan kötelezettséget vállaltak arra, hogy a bruttó nemzeti össztermék 2 százalékát a hadseregükre fordítják, noha a referenciaértékről már több mint egy évtizede tárgyaltak. Nyolc ország azonban még mindig nem éri el ezt a referenciaértéket. Most Trump elnök azt követeli, hogy 5 százalékot költsenek.

Sebezhető EU

2016-hoz képest az EU most kevésbé lesz képes megbirkózni a Trump-adminisztrációval, illetve elkötelezni magát iránta. A mai EU nemcsak geopolitikailag gyengébb, hanem politikailag is megosztottabb.

Németországot és Franciaországot belpolitikai válságok gyengítik, ami hatalmi vákuumot teremt, amelyet betölthetnek olyan Európa-párti erők, mint a lengyel Donald Tusk vagy éppen a Trumphoz közel álló illiberális erők, amelyek Trump visszatérésében lehetőséget látnak az EU belülről történő radikális átalakítására.

Az EU továbbra is sebezhető az USA, Kína és más feltörekvő gazdaságok kereskedelmi háborúival, valamint az új többpólusú biztonsági renddel szemben is. Eközben az utóbbi időszakban az Unió inkább veszített, mintsem nyert befolyást a világ színpadán, többek között Ukrajnában és a Közel-Keleten.

Meg tudja-e Európa védeni magát Amerika nélkül?

A NATO 76. évébe lépve – miközben Trump csökkentené az Európával szembeni elkötelezettségét – valós kérdéssé vált, hogy miképpen boldogulna a szövetség egy válsághelyzetben közvetlen amerikai támogatás nélkül.

Első pillantásra a NATO zászlaja alatt Európa kollektív katonai ereje hatalmas. 2022-ben Ukrajnának jóval kevesebb és nagyrészt szovjet korabeli fegyverzettel sikerült megállítania Oroszország előrenyomulását és a legtöbb területen visszaszorítani az orosz erőket. Ehhez képest az európai NATO-tagok több ezer modern harckocsival (Leopard 2, Leclerc, Challenger 2) és fejlett vadászrepülőgépekkel (Eurofighter Typhoon, Dassault Rafale, SAAB Gripen) rendelkeznek, a Nyugat által szállított precíziós irányítású lőszerek sokasága mellett.

Nyers számokban kifejezve az európai NATO-országok hadseregei együttesen több mint 1,5 millió aktív katonát tartanak fenn – többet, mint Oroszország állandó hadereje.

Ezt az erőt tovább erősíti az a mód, ahogyan a NATO a kombinált fegyveres műveleteket végzi, a gyalogság, a páncélosok, a tüzérség, a légi és a haditengerészeti erőket egységes hadjáratokba integrálva. Az ukrajnai háború megmutatta, hogy a mobilitást, rugalmasságot és pontosságot hangsúlyozó modern taktika képes legyőzni a nagyobb, de kevésbé mozgékony hadseregeket.

Oroszország küzdelme a különböző katonai ágak hatékony összehangolásáért rávilágít arra, hogy a NATO integrált doktrínája hogyan tudná kijátszani Oroszországot a csatatéren.

Ugyanakkor Amerika stratégiai „segítő” szerepe Európa számára továbbra is tagadhatatlan. A kulcsfontosságú képességek – mint például a légi utántöltés, a nagyszabású csapat- és eszközszállítás, az űralapú hírszerzés és a rakétavédelem – nagymértékben támaszkodnak az amerikai eszközökre. Ezek nélkül a NATO azon képessége, hogy hosszú távon fenntartsa a nagyszabású műveleteket, jelentős próbatétel elé kerülhet.

A nukleáris dimenzió egy másik tényező: Európa elrettentő ereje jelenleg Nagy-Britannián és Franciaországon múlik, de ők nem rendelkeznek az amerikai arzenál által kínált átfogó globális lefedettséggel.

Bármilyen gyors összecsapás esetén az európai NATO-tagok valószínűleg erőteljes védelmet biztosítanának. De mi a helyzet egy elhúzódó konfliktussal? A hadműveleteknek a nyitó fázisokon túli fenntartásához logisztikai, hírszerzési és technológiai támogatásra lenne szükség, amelyet az Egyesült Államok már régóta biztosít.

Még ha Európa képes is lenyűgöző hardvert bevetni, annak pozícióba helyezése, az utánpótlási vonalak védelme és a nagy intenzitású erőfeszítések több hónapon át tartó koordinálása óriási vállalkozás.

Mindezt szem előtt tartva van egy nyitott kérdés: meg tudná-e Európa valóban megvédeni magát az USA nélkül? A válasz attól függhet, hogy az európai nemzetek többet fektetnek-e be saját védelmükbe, megerősítik-e az ipari kapacitást, és fokozzák-e a közös hírszerzést és logisztikát. Ugyanilyen döntő fontosságú a NATO célegységének fenntartása – enélkül még a legjobban felszerelt hadseregek is meginoghatnak a növekvő nyomással szemben.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)