Turistamentes övezet lett Valencia a katasztrófa után – a helyszínről jelentjük

Amint kiszállunk a reptéren a gépből a november végi napon, különös érzés kerít hatalmába. Mintha ciánoztak volna: nyüzsgő tömegnek nyoma sincs. Most jövök rá, mi volt olyan furcsa a fedélzeten: szinte kivétel nélkül spanyolul beszéltek körülöttem, magyar szót nem hallottam.

Úton a városba, ahová egy nemzetközi turisztikai rövidfilmverseny díjátadója miatt érkeztem, a taxisofőr mutatja az oda- és visszavezető utat elválasztó kanálist, amely még mindig vastagon tele van sárral, iszappal, törmelékekkel. Szerinte az utakat két hete még ugyanez borította. A metró ezen a részen még most sem jár, a reptérre kijutni pedig kizárólag gépkocsival, taxival lehet. A városban a tömegközlekedés még csak úgy ahogy indult meg.

A hotelben a recepciós barátságtalanul fogad: kicsit bosszús, amiért nem értem a pergő spanyol nyelvet.

Ellenben a városban tett első sétánk alatt örömmel konstatáljuk, hogy mindenütt nyugalom honol, tragédiának nyoma sincs.

Egy helyiekkel teli kávézóba beülve, majd a huszonvalahány fokos napsütésben isteni fagyit nyalogatva pedig már szinte élvezzük, hogy turistamentes övezet lett ez az amúgy álomszép város.

Ahol – a recepcióssal ellentétben – az emberek kedvesek és segítőkészek, ahol a közelmúltbeli tragédia után is inkább előre néznek, és ahol segítik a turistát. Utazásaim során mindig veszek egy helyi képeslapot, Valenciában sincs ez másként. Az esti díjátadó ünnepség előtt gyorsan keresek egy postaládát. Egy kutyáját sétáltatótól megkérdezem, hogy hol lehetne feladni a lapot. Azt mondja, most csak a postahivatalban, mert a postaládákat nem ürítik, nincs most ilyen szolgáltatás. Már mutatja is az utat, és angolról spanyolra vált.

Egy idő után elvesztem a fonalat a nyüzsgő városi forgatagban, és kétségbeesésemben az utcai lottóárusok egyikéhez fordulok, aki rögvest útba igazít. A következő lottóárus pedig odaint magához, és elirányít a posta felé. És ez így ismétlődik 50-100 méterenként: az árusok kézről kézre adnak, és mosolyogva mutatják az utat. Az első árus talán tudatta a többivel, hogy van itt egy fura turista, aki a postára menne – rögvest „láncot alkottak” és segítettek.

Közben konstatálom, hogy napsütötte télvíz idején a spanyoloknál különösebben öltözködő nép nincs is. Van, aki csizmában, bundában gyalogol, mások rövid ujjú pólóban, sortban, strandpapucsban várják, hogy a zebránál a lámpa zöldre váltson. És senki sem siet.

Kávézók teraszán, bisztrók mélyén ücsörögnek ráérősen az emberek, legtöbbször nem egyedül, hanem ismerősökkel, kollégákkal, barátokkal. Beszélgetnek egymással, közösen töltik az időt.

És ezek még csak nem is az esti lazulás órái – akkor az egész város más képét mutatja. Úgy tűnik, hogy itt senki sem tér nyugovóra, hanem hajnalig mulat, és másnap egy kora reggel záró bárból indul a dolgára.

Az is szokatlan, hogy mennyi minden tart nyitva éjjel. A szállásunk például egy olyan negyedben található, amely orvosi klinikákkal, szépészeti centrumokkal van tele, és amikor este 10 óra után a hotel felé sétálunk, látjuk, hogy az emberek sorban térnek be a fogászatokra vagy éppen plasztikai rendelőkbe. Itt mintha soha nem aludna senki.

Bár a város turistalátványosságait – a belvárost, az óváros meseszép épületeit – egyáltalán nem érintette az árvíz, aki csak tehette, elhalasztotta az utazását, vagy máshová váltott jegyet. Mi kutattuk ugyan a természeti katasztrófa nyomait (amely a valenciai régióban több mint 200 halálos áldozatot követelt), azonban egy szerencsés város(át)tervezésnek köszönhetően minden érték megmenekült.

Mint helyi idegenvezetőnk elmondja, az 1957-es nagy árvíz után a várost kettészelő Turia folyót elterelték, új medrét pedig jóval lejjebb, a déli területeken építették ki. Az eredeti folyómederben zöldfolyosót alakítottak ki árnyas parkokkal, narancsfaligetes sétányokkal, kerékpárúttal, futópályával, sportpályákkal, játszóterekkel, kutyasétáltató-helyekkel.

A város varázslatos keveréke a történelemnek, a modernitásnak és a nyugalmas mediterrán életstílusnak.

Messze földön ismert gazdag kultúrájáról, gyönyörű épületeiről és isteni gasztronómiájáról.

Idegenvezetőnk elsőként a volt folyómeder szélén fekvő Ciudad de las Artes y las Cienciashoz (A Művészetek és Tudományok Városa) kalauzol minket. Ez az utazónak kissé kacifántos elnevezés egy olyan modern épületegyüttest takar, amely mindenhonnan szembeötlő. Santiago Calatrava építész munkája, és a város egyik legikonikusabb látványossága. Benne található egy Imax mozi, egy bődületesen hatalmas ócenárium a világ összes halával, vízi emlősével és más tengeri élőlényével, valamint a Tudományos Múzeum és a híres valenciai Operaház.

Lóhalálában – a díjkiosztó előtt már nincs sok időnk – átvágtatunk a hangzatos La Lonja de la Seda területén, ami egykor a selyembörze volt, ma pedig az Unesco világörökség része, és a város gazdag kereskedelmi múltjáról tanúskodik. Majd útba ejtjük a város gótikus stílusban épült katedrálisát, amely lenyűgöző méretű, és számos kincset rejt.

Még felfedezzük a Mercado Centralt, azaz a város nagycsarnokát. A már a középkorban is működő piac a város mindenkori lelke: itt találkozott a város apraja-nagyja, miközben beszerezte a helyben előállított húst, zöldséget, gyümölcsöt, vagy a messze földről, hajókon hozott egzotikus portékát.

A World Tourism Film Awards díjkiosztója, ahol a világ legjobb turisztikai rövidfilmjeit ismerték el, egyébként korántsem sikeredett olyan fényesre, mint a korábbiak. A városatyák ugyanis a természeti katasztrófa miatt le akarták fújni a rendezvényt, de a helyi üzletembereknek köszönhetően végül mégis megtartották – jól döntöttek, hiszen ilyen helyzetben kell igazán erőt adni egy városnak.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.