Amint kiszállunk a reptéren a gépből a november végi napon, különös érzés kerít hatalmába. Mintha ciánoztak volna: nyüzsgő tömegnek nyoma sincs. Most jövök rá, mi volt olyan furcsa a fedélzeten: szinte kivétel nélkül spanyolul beszéltek körülöttem, magyar szót nem hallottam.
Úton a városba, ahová egy nemzetközi turisztikai rövidfilmverseny díjátadója miatt érkeztem, a taxisofőr mutatja az oda- és visszavezető utat elválasztó kanálist, amely még mindig vastagon tele van sárral, iszappal, törmelékekkel. Szerinte az utakat két hete még ugyanez borította. A metró ezen a részen még most sem jár, a reptérre kijutni pedig kizárólag gépkocsival, taxival lehet. A városban a tömegközlekedés még csak úgy ahogy indult meg.
A hotelben a recepciós barátságtalanul fogad: kicsit bosszús, amiért nem értem a pergő spanyol nyelvet.
Ellenben a városban tett első sétánk alatt örömmel konstatáljuk, hogy mindenütt nyugalom honol, tragédiának nyoma sincs.
Egy helyiekkel teli kávézóba beülve, majd a huszonvalahány fokos napsütésben isteni fagyit nyalogatva pedig már szinte élvezzük, hogy turistamentes övezet lett ez az amúgy álomszép város.
Fotó: Vágó Ágnes
Ahol – a recepcióssal ellentétben – az emberek kedvesek és segítőkészek, ahol a közelmúltbeli tragédia után is inkább előre néznek, és ahol segítik a turistát. Utazásaim során mindig veszek egy helyi képeslapot, Valenciában sincs ez másként. Az esti díjátadó ünnepség előtt gyorsan keresek egy postaládát. Egy kutyáját sétáltatótól megkérdezem, hogy hol lehetne feladni a lapot. Azt mondja, most csak a postahivatalban, mert a postaládákat nem ürítik, nincs most ilyen szolgáltatás. Már mutatja is az utat, és angolról spanyolra vált.
Egy idő után elvesztem a fonalat a nyüzsgő városi forgatagban, és kétségbeesésemben az utcai lottóárusok egyikéhez fordulok, aki rögvest útba igazít. A következő lottóárus pedig odaint magához, és elirányít a posta felé. És ez így ismétlődik 50-100 méterenként: az árusok kézről kézre adnak, és mosolyogva mutatják az utat. Az első árus talán tudatta a többivel, hogy van itt egy fura turista, aki a postára menne – rögvest „láncot alkottak” és segítettek.
Közben konstatálom, hogy napsütötte télvíz idején a spanyoloknál különösebben öltözködő nép nincs is. Van, aki csizmában, bundában gyalogol, mások rövid ujjú pólóban, sortban, strandpapucsban várják, hogy a zebránál a lámpa zöldre váltson. És senki sem siet.
Kávézók teraszán, bisztrók mélyén ücsörögnek ráérősen az emberek, legtöbbször nem egyedül, hanem ismerősökkel, kollégákkal, barátokkal. Beszélgetnek egymással, közösen töltik az időt.
Fotó: Vágó Ágnes
És ezek még csak nem is az esti lazulás órái – akkor az egész város más képét mutatja. Úgy tűnik, hogy itt senki sem tér nyugovóra, hanem hajnalig mulat, és másnap egy kora reggel záró bárból indul a dolgára.
Az is szokatlan, hogy mennyi minden tart nyitva éjjel. A szállásunk például egy olyan negyedben található, amely orvosi klinikákkal, szépészeti centrumokkal van tele, és amikor este 10 óra után a hotel felé sétálunk, látjuk, hogy az emberek sorban térnek be a fogászatokra vagy éppen plasztikai rendelőkbe. Itt mintha soha nem aludna senki.
Bár a város turistalátványosságait – a belvárost, az óváros meseszép épületeit – egyáltalán nem érintette az árvíz, aki csak tehette, elhalasztotta az utazását, vagy máshová váltott jegyet. Mi kutattuk ugyan a természeti katasztrófa nyomait (amely a valenciai régióban több mint 200 halálos áldozatot követelt), azonban egy szerencsés város(át)tervezésnek köszönhetően minden érték megmenekült.
Fotó: Vágó Ágnes
Mint helyi idegenvezetőnk elmondja, az 1957-es nagy árvíz után a várost kettészelő Turia folyót elterelték, új medrét pedig jóval lejjebb, a déli területeken építették ki. Az eredeti folyómederben zöldfolyosót alakítottak ki árnyas parkokkal, narancsfaligetes sétányokkal, kerékpárúttal, futópályával, sportpályákkal, játszóterekkel, kutyasétáltató-helyekkel.
A város varázslatos keveréke a történelemnek, a modernitásnak és a nyugalmas mediterrán életstílusnak.
Messze földön ismert gazdag kultúrájáról, gyönyörű épületeiről és isteni gasztronómiájáról.
Idegenvezetőnk elsőként a volt folyómeder szélén fekvő Ciudad de las Artes y las Cienciashoz (A Művészetek és Tudományok Városa) kalauzol minket. Ez az utazónak kissé kacifántos elnevezés egy olyan modern épületegyüttest takar, amely mindenhonnan szembeötlő. Santiago Calatrava építész munkája, és a város egyik legikonikusabb látványossága. Benne található egy Imax mozi, egy bődületesen hatalmas ócenárium a világ összes halával, vízi emlősével és más tengeri élőlényével, valamint a Tudományos Múzeum és a híres valenciai Operaház.
Fotó: Vágó Ágnes
Lóhalálában – a díjkiosztó előtt már nincs sok időnk – átvágtatunk a hangzatos La Lonja de la Seda területén, ami egykor a selyembörze volt, ma pedig az Unesco világörökség része, és a város gazdag kereskedelmi múltjáról tanúskodik. Majd útba ejtjük a város gótikus stílusban épült katedrálisát, amely lenyűgöző méretű, és számos kincset rejt.
Még felfedezzük a Mercado Centralt, azaz a város nagycsarnokát. A már a középkorban is működő piac a város mindenkori lelke: itt találkozott a város apraja-nagyja, miközben beszerezte a helyben előállított húst, zöldséget, gyümölcsöt, vagy a messze földről, hajókon hozott egzotikus portékát.
A World Tourism Film Awards díjkiosztója, ahol a világ legjobb turisztikai rövidfilmjeit ismerték el, egyébként korántsem sikeredett olyan fényesre, mint a korábbiak. A városatyák ugyanis a természeti katasztrófa miatt le akarták fújni a rendezvényt, de a helyi üzletembereknek köszönhetően végül mégis megtartották – jól döntöttek, hiszen ilyen helyzetben kell igazán erőt adni egy városnak.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
