Fürdőzés az árvizek szomszédságában – egy andalúziai nyaralás elviselhetetlen könnyűsége

Amikor október 26-án gépünk földet ért Sevillában, kicsit bosszúsan frissítgettük az időjárás-előrejelzéseket telefonunkon. Ha egy héttel korábban van az őszi szünet, végig kellemes 20-25 fokban, balzsamosan simogató őszi napsütésben sütkérezve tölthettük volna ezt a késői nyaralást, ehelyett a következő napokra szinte végig esőt és legalább 10 fokkal zuhanó átlaghőmérsékletet jósoltak.

Az előrejelzés nagyjából bejött, pár nappal később valóban elromlott az idő, és például az általam talán az egész útban legjobban várt gibraltári kirándulást is fel kellett áldoznunk: nem sok értelmét láttuk két kisgyerekkel – mivel a liftet feltehetően leállították – felmászni a gibraltári szikla tetejére, hogy ott egy kicsit vadabbul vághasson a szemünkbe az eső, miközben a szürke felhőkbe vesző tájat próbáljuk kivenni. Így aztán – ahogy annyi hódító a történelem során – a gibraltári szikla tövéből, vert seregként kullogtunk tovább Malaga irányába.

A kedves olvasó itt talán már összerakta a képet, és joggal mormogja magában:

„Hát van képe ennek a gyökérnek azon keseregni, hogy a gondosan megtervezett kiruccanásába belerondított az eső, miközben néhány kilométerrel arrébb gyilkos árvizekkel küzdöttek emberek százezrei?!”

Közel s távol

Kedves olvasó, önnek teljesen igaza van! Október 29-én ugyanis – ahogy azt mindenki tudja, aki legalább belenézett a hírekbe az elmúlt két hétben – leszakadt az ég Spanyolország déli tengerpartjai felett, pusztító villámárvizeket okozva több területen is. A mostani összesítés szerint a modern Spanyolország leggyilkosabb árvizeiben 219-en vesztették életüket, de még mindig közel száz embert tartanak eltűntként számon, tehát az áldozatok száma minden bizonnyal sajnos még nőni is fog.

Ugyan Spanyolország – egyébként számomra, bár elméletben tisztában vagyok vele, újra és újra megdöbbentően – nagy ország, Malaga és Valencia majdnem 470 kilomérre van egymástól (csak viszonyításképpen: ez több mint Budapest és Prága távolsága, vagy ebben az összevetésben talán találóbb lenne azt mondani, több mint Budapest és Lviv távolsága), azért mégiscsak ott voltunk egy szörnyű katasztrófa sújtotta országban.

Mi több, az árvizek Andalúziában is pusztítottak, bár jóval enyhébb mértékben. (A jelenleg ismert áldozatok közül csupán egy vesztette életét Andalúziában, és a károk is jóval kisebbek voltak itt, mint a valenciai régióban.) És mi mit csináltunk? Élveztük tovább a nyaralást, örültünk annak, hogy egy-két borúsabb nap után újra kisütött a nap, a dekadencia tetőpontjaként még az akkor már novemberi tengerbe is bemerészkedtünk túl jó dolgunkban.

(A helyzetet súlyosbította, hogy drága gyermekeim minden egyes kocsiúton legalább egyszer kikövetelték, hogy hallgassuk meg a Valmar (magyar popduó – a szerk.) szerencsétlen módon Valencia címet viselő remekművét – ezt én az árvizek nélkül is nevelésünk kudarcaként élem meg, de így különösen rossz érzést okozott újra és újra és újra hallani. És igen, kedves morgó olvasó, van képem ide is belinkelni, persze csak a tisztánlátás és a drámai kontraszt kedvéért, nem bosszúból, hogy más se tudja aztán kiverni a fejéből.)

Túltettük magunkat rajta – de nem csak mi

Persze a katasztrófa azért valahol ott motoszkált a fejünkben, de hát egy nyaraláson az ember mégse nézegetheti állandóan a telefonját – vagy ha megpróbálja, a gyerekei úgyse hagyják. Paradox módon én, szabadságon lévő újságíróként jóval kevesebbet foglalkoztam a tragédiával, mint itthon tettem volna, hiszen akkor, minimum lapcsoportunk oldalaira feltöltött hírek formájában, folyamatosan követtem volna az eseményeket.

Szóval nagyon is jól éreztük magunkat az utazás hátralevő napjaiban, és csak egy-egy lopott szót váltottunk a történtekről, a gyerekek fülétől távol. Mentségünkre szóljon viszont, hogy a környezetünkben sem éreztük a talán indokoltnak tűnő, drámai hangulatváltozást. A tengerparton, az utcákon, az éttermekben és a kávézókban ugyanúgy rengetegen voltak, nem láttunk gyászoló tömegeket, dühös tüntetéseket, de még – bár most ezt nem merném száz százalékra mondani, annyira furcsa így visszagondolva – fekete zászlókat, félárbocra eresztett lobogókat sem.

A spanyol boltosok, pincérek, jegypénztárosok, recepciósok úgy viselkedtek, ahogy azt várja az ember „békeidőben”, senki még csak utalást sem tett arra, hogy mi is történt pár nappal korábban (miközben a mentőcsapatok még újabb és újabb holttesteket találtak elárasztott pincékben, elsodort autókban, a helyreállító munkák nagyságrendjét pedig még fel sem lehetett mérni). Sőt, november 2-án Sevillába érve valamelyik helyi testvériség felvonulásába csöppentünk, az utcán hömpölygő tömegekkel, tüzijáték durrogásával, a bárokból hajnalig az utcára kilógó iszogató, cseverésző csoportokkal. (Az is igaz, hogy mint az alábbi dobozra kattintva látható, a közvetlenül érintett területek lakói persze nem voltak ilyen békések.)

Tegyük azért hozzá, ugyanezt talán a fentebb idézett, képzeletbeli, morgó olvasó sem érzi furcsának, ha a fentebb említett Budapest-Lviv viszonylatról beszélünk, pedig ott éppenséggel nem is a természet, hanem orosz rakéták és drónok szedik áldozataikat rendszeres időközönként, az egykori Monarchia egyik városában. Vagy, ha már itt tartunk, Ciprus déli tengerpartjától nagyjából 380 kilométerre van a Gázai övezet, de az ólinkluzív last minute utazások kedvelt célpontjához, Sarm es-Sejkhez képest még közelebb is.

Tanulság, erkölcsi vagy bármilyen? Nyilván lehetne közhelyeket puffogtatni az emberek érzéketlenségéről, a képmutató nyugati világról, a klímaváltozás hatásaira adott vagy nem adott válaszokról, ilyesmi, de nem tudom, kell-e.

Tehettek róla, tehettek volna ellene

Nekem két, ennél talán érdekesebb dolog jutott az eszembe. Az egyik az, hogy egy idén januárban meghalt spanyol klímakutató harminc évvel (!) ezelőtt pontosan megjósolta, hogy Dél-Spanyolországban soha nem látott gyakoriságú és intenzitású árvizekre kell majd készülni. És nem egyszerűen a klímaváltozás hatásai miatt (bár azok is persze fontos szerepet játszanak ebben), mert arra még lehetne azt mondani, hogy globális folyamat; persze, tenni kéne ellene, de hát ugye nehéz, a pozitív változások pedig évtizedek múlva jöhetnek, vagy talán soha.

Nem, a villámárvizek kialakulásában és a pusztító hatásuk növekedésében a szinte teljesen kiirtott őshonos növényzet, illetve az is nagy szerepet játszik, hogy lassan minden elérhető területet lebetonoztak-térköveztek a városokon belül és azokon kívül is. Ez pedig bizony olyasmi, ami egyrészt néhány év tudatos munkájával és odafigyelésével jelentősen megváltoztatható lenne – az elmúlt harminc évben pedig rengeteget lehetett volna tenni a helyzet javítására.

E helyett mi történt? Én ugyan voltam Malaga közelében nagyjából 15 éve, de sajnos nem emlékszem az akkori helyzetre, most mindenesetre sokkoló volt, hogy Marbella és Malaga között egy egybefüggő város van. És nem egy szervesen kialakult, valamiféle bájjal, szerkezettel, látképpel rendelkező város, hanem elképesztő, falanszterszerű lakóparkok, újépítésű villák, toronyházak egymástól stílusban is teljesen elütő, összedobált dzsungele.

Az emberben a kellemes időben és a magyarországihoz képest nem magasabb (boltokban pedig gyakran egyenesen alacsonyabb) árak láttán felmerül, hogy megtehetné, amit láthatóan rengeteg német vagy éppen brit nyugdíjas meg is tesz: vesz itt egy lakást és élvezi az életet. De ez a rész valójában minden kellemessége ellenére is eléggé nyomasztó környék, pont amiatt, mert minden természetességet vagy bájt sikerült kiölni belőle.

És a folyamat zajlik tovább, sok helyen láttunk darukat, építési területeket, az üzlet láthatóan még mindig pörög. Vajon a mostani katasztrófa hatására kicsit elgondolkoznak azon, hogy merre tovább – döntéshozók, lakosok, befektetők egyaránt? Nem fogadnék rá.

Történelmi léptékben

Ráadásul mindaz, amit turistaként olyan vonzónak találunk Andalúziában, valójában hasonló természeti és emberi katasztrófák árán jött létre. Már legkésőbb a Római Birodalom idején megkezdődött a természeti erőforrások – például az erdők – kíméletlen pusztítása. Később jöttek a mór hódítók, aztán a rekonkviszta: nem lenne könnyű olyan katedrálist találni a környéken, amely ne muszlim mecset lerombolásával vagy legalább átalakításával épült volna.

Közben 1492-ben az országot egyesítő, a spanyol világbirodalom alapjait lefektető Ferdinánd és Izabella a zsidókat egy tollvonással kiűzték a királyságból, nekik is csak a nyomaikat látni már csak itt-ott, a hangulatos utcácskákat járva. És akkor ne menjünk el a modern történelemig, mondjuk a polgárháború borzalmáig, amely megtermékenyítő hatással volt például a Malagában született Picasso művészetére.

Aki esetleg olvasta Szicíliáról ebbe a rovatba írt cikkemet, az sejtheti, hogy van némi, talán már az egészségtelenség határait súroló vonzódásom a minél nagyobb katedrálisok iránt. Így most megint egy ilyet hoznék példának. A sevillai katedrális kötelezően meglátogatandó minden hozzám hasonló katedrálisrajongónak – nekem egyértelműen benne van a top 5-ben az eddig látottak közül (bár Monreale-t azért nem veri, de szoros a verseny).

Megvan itt minden, ami kell, torokszorító méretek (egy időben ez volt a világ legnagyobb temploma, jelenleg beltérben a harmadik), 14 (!) egyesével is órákig nézegethető kapu, lenyűgöző üvegablakok, művészettörténeti, egyháztörténeti és történészi tanulmányok nélkül felfoghatatlan mélységű szimbolika, műtárgyak özöne – ja, és egy laza, 104 méter magas harangtorony. Nekem a kívülről a különböző hozzáépítések miatt áttekinthetetlen tömeg és a keveredő, a francia gótikához képest kevésbé letisztult stílus miatt tetszik különösen – mint egy megállíthatatlanul terjeszkedő, hatalmas élőlény.

Az oltár van aranyból, nem a szívük

Bent is sok mindennél elakad a lélegzet, de az igazi gyomrost a főoltár (Retablo Mayor) viszi be. Egy a kötelező finomkodásokat nélkülöző leírás szerint ez tulajdonképpen egy, a főhajó egész magasságát kitöltő arany fal – és ez nem túlzás, egy 20 méter, tehát úgy 6-7 lakótelepi emelet magas és 18 méter széles aranytömbbel állunk szemben, csakhogy felfoghatatlanul aprólékosan kifaragva és megmunkálva. Mivel közel menni nem lehet hozzá, nem kell azon aggódnunk, hogy a századát sem lennénk képesek felfogni mindennek – csak állunk előtte és törölgetjük a hűvös templomi levegőben is a sokktól a homlokunkon gyöngyöző izzadságot.

Az útikönyvek szerint mindez a flamand mester, Pierre Dancart főműve, de mivel 40 évig dolgozott rajta, nyugodtan mondható, hogy ez itt egy ember élete munkája, és lényegében egyetlen műve, de még így sem tudta befejezni, úgyhogy már az oltár készítésének első, 46 éves szakaszában (mert persze azért még később is elmolyolgattak rajta) is dolgoztak utána mások is rajta.

Ha megpróbáljuk kitalálni, honnan származott az az arany, amellyel 1482 és 1528 között be lehetett borítani sok-sok négyzetmétert, nincs nehéz dolgunk – a katedrálisban található Kolumbusz Kristóf szintén gigantikus síremléke, ettől a főoltártól néhány méterre.

Amerika „felfedezése”, azaz meghódítása, gyarmatosítása, kirablása, őslakóinak tízmilliószámra történő legyilkolása (bár ezt a „munkát” nagyrészt az európaiak által behurcolt betegségek végezték el, a hódítók legfeljebb az elvesztett rabszolga-munkaerőt sajnálták) olyan felfoghatatlan, hogynemondjam bibliai léptékű katasztrófa volt, amelyhez képest a valenciai árvizek talán egy lábjegyzetes zárójelet sem érdemelnének.

Ezt persze teljes valójában nem láthatta át sem Pierre Dancart, sem az utána élt sevillaiak nemzedékei, akik további mesebeli kincseket halmoztak fel a katedrálisban és a városban. És ha átlátták volna, érdekelte volna őket? Nem nagyon hiszem. Akkor mi hadd érezzük már jól magunkat egy nehezen összehozott nyaraláson, nem? Talán persze nem ilyen egyszerű a dolog, de mint már mondtam, a tanulságokkal nem jutottam messzire.

A Világjáró további beszámolóit itt olvashatja>>