Mint az közismert, a szubatomi részecskék szintjén világegyetemünk egy elég zavarba ejtő hely, ahol például egy elektron viselkedhet egyszerre részecskeként és hullámként, és ha pontosan ismerjük a helyét, akkor fogalmunk sincs az energiájáról, ha viszont alaposan megmérjük az utóbbit, akkor a helyét nem tudhatjuk. Nem véletlenül lett népszerű Erwin Schrödinger gondolatkísérlete az egyszerre élő és halott macskáról, mivel az általunk is megszokott világba helyezi át a kvantumvilág abszurditását. Sajnos vagy szerencsére azonban az emberi tudat és érzékszervek által felfogott világban nem nagyon fordulnak elő kvantumállapotban lebegő háziállatok, de biztosan mindenki be tud számolni olyan élményekről az életében, amikor úgy érezte, mintha a rendezettség jótékony takarója alól előbújt volna a világ a maga felfoghatatlan valójában.

Egymásnak ellentmondó valóságok

Szicílián kicsit gyakrabban fordulnak elő ilyen helyzetek, mint máshol. A newtoni, de talán még az einsteini világegyetemben is például joggal feltételezhetjük, hogy egy nagyváros peremén, egy hosszú, mellékutcák nélküli egyenes úton állva egyértelműen eldönthető, melyik irányba kell elindulni a városközpont felé. Amikor viszont egy helyit erről megkérdezve hamarosan kisebb csődület alakul ki az ember körül, amiben egymással hevesen gesztikulálva, számára érthetetlen nyelven vitatkozó táborok jönnek létre, és a két lehetségesen kívül minden egyéb irányt is megmutatnak, mint megoldást, akkor ott úgy érezhetjük, mintha néhány percre a világegyetemet a maga pőre valójában szemlélhetnénk.

Vagy amikor a buszsofőr lelkesen felinvitál a buszra, miután megbeszéltétek, hogy a város egyetlen kempingjébe szeretnél eljutni, majd padlógázzal elindul az ellenkező irányba, hogy aztán egy másfél órás, a környék robogóval is nehezen járható hegyi útjait bejáró útvonal végén valóban kitegyen a kempingnél (ahova egyébként tíz perc alatt jut el a másik irányba közlekedő busz). Ha a hely stimmel, akkor az idő dimenziója már lényegtelenné válik?

Az idő önmagában is furcsa hurkokat vet Szicílián.

Amikor saját tudomásunk szerint valamikor a 2000-es évek elején, a globalizálódó világgazdaság részeként működő Európai Unióban egy asztalra kitett marlborós doboz láttán többen is odajönnek, azzal: “Hú, amerikai cigi?! Kérhetek egyet?”, azt még elkönyvelhetjük a tarhálás egy kicsit kreatívabb módjának.

De ha megjelenik a kávézó tulajdonosa, és kiabálva elüldözi a pofátlan kéregetőt, majd büszkén odalépve az asztalunkhoz megmerevedik, majd felcsillanó szemmel megkérdezi: “Hú, amerikai cigi?! Kérhetek egyet?”, azzal mit lehet kezdeni?

A trafikban – leellenőriztük – az összes ismert amerikai cigarettamárka kapható, természetesen, nagyjából fél euróval drágábban, mint az olasz cigik. Lehetséges, hogy a sziget egyes részein még 1944 van, és az amerikai katonák csak néhány hónapja verték ki az elkeseredetten védekező németeket állásaikból?

És ez csak néhány kiragadott részlet, a drogdíler és a robogókölcsönző állapot közt elektronként lebegő szirakúzai fazon, az általam ismert világegyetem legjobb és eddigi kutatásaim szerint teljesen egyedi recept alapján készülő jegeskávéja egy lepusztult útmenti kávézóban felszolgálva, egy, az út közepére kitett lángoló tévét unottan kerülgető autósok, a felbecsülhetetlen értékű antik szobrok mellé letett műanyagvödrökbe a plafonról csöpögő esővíz, a menetrendekkel semmilyen a tudomány által ismert művelettel nem összekapcsolható módon közlekedő buszok és vonatok – minden napra jutott valami, ami nem volt teljesen rendben a logika és a természet elfogadott törvényszerűségei alapján.

Persze lehet, hogy csak a meleg viccelt meg minket. Mint azt az is tudja, aki még nem járt arra, Szicíliára nem feltétlenül július végén, augusztus elején kell menni. Pláne nem hátizsákkal, vonattal, sátrazni – csak hát a nyári szünet és az Interrail jegy nagy úr volt egyetemistaként. Elképzelhető, hogy mindaz, amit erről a szicíliai útról emlékként őrzök, csupán egy hőguta közbeni élénk hallucináció?

Tény, hogy jónéhány évvel később, kora tavasszal, autóval egész más arcát mutatta a sziget. Kopár tájak helyett virágzó mandulafák és harsányzöld domboldalak fogadják a látogatót, és azért az is számít, ha van pénze az embernek napközben egy-egy hatalmas adag fagyin kívül mást is venni étel gyanánt. Meg hát valljuk be, az okostelefonok és a mobilinternet korában már úgy igazán teljesen reménytelenül sem tudja magát érezni az ember egy ismeretlen városban, sötétedéskor, szállás nélkül.

De az a furcsa vibrálás tavasszal, a szembe csorgó izzadtság nélkül is ott van. Az idősíkok valahogy így is csúszkálnak egymáson, Taorminánál túl kék a tenger, az Etnán túl hideg van, valami továbbra sem kerek.

Színarany támadás a tudat ellen

Nyilván létezik még más hely a világon, ahol ennyi, egymástól néha gyökeresen eltérő kultúra épült egymásra, de nem sok. A szigeten a történelem előtti idők után a teljesség igénye nélkül megtelepedtek, civilizációt építettek, hódítottak a főníciaiak-karthágóiak, a görögök, a rómaiak, a vandálok, az osztrogótok, a bizánciak, az arabok, a vikingektől származó normannok, a spanyolok, majd ez az egész katyvasz Garibaldit követve masírozott be az egységes olasz királyságba. Jött az elképesztő szegénység, a kivándorlás, majd még egy gyors német megszállás, és a második világháború egyik döntő momentuma, a normandiai főpróbájául szolgáló partraszállás, hogy aztán a sziget neve a maffiával és később az EU-s pénzek – a maffiától persze nem független – lenyúlásával fonódjon össze, mielőtt fapados járatokon turisták százezrei el nem öntötték.  

Magyar aggyal felfoghatatlan ez a történelem. Természetesen a Kárpát-medencének is izgalmas és sokrétű a története, de mire itt a Római Birodalom határterületének romjai fölött újra kőházakat kezdtek építeni, Szicília már túl volt több kultúra, birodalom és vallás fénykorán és bukásán. Ez az egész engem talán a Palermóval mára összeépült monrealei székesegyházba belépve ütött meg legjobban.

Azt már eleve nehéz feldolgozni, hogy ezt az épületet itt, az Afrikától érzésre kőhajításra fekvő szigeten egy alapvetően viking állam uralkodója, II. Vilmos szicíliai király kezdte katolikus templomként, de nagyon erősen bizánci hatásokat követve építtetni, és nagyjából egy évszázaddal a Notre Dame előtt be is fejezték, de rendben, hát ez van. Hogy a katedrális belülről nagyjából négyszer akkorának érződik, mint kívülről, és minden, de tényleg minden látható falfelülete mozaikokkal van borítva, azon is túlteszi magát az ember valahogy talán. De miért gondolták azt elfogadható lépésnek, hogy e mozaikokon gyakorlatilag minden olyan részlet, aminek nincs külön színe, aranyból legyen? Igen, a háttér is. (A becslések szerint egyébként 2200 kilogramm színaranyat használtak fel a mozaikokhoz.)

Honnan volt erre pénz? Az azóta eltelt majdnem ezer évben hogyan nem feszegették le a falakról az aranyat, hogyan nem égett le, omlott össze, kapott bombatalálatot a templom, miközben hódítók, forradalmak, háborúk jöttek-mentek, és a sziget nagy részén egy időben olyan nyomor uralkodott, amit Európán belül még Magyarországról is nehéz elképzelni mai fejjel, és ahol máig nem tudnak egy vasúti menetrendet betartani? Kinek állt ez érdekében?

Ez természetesen nem lehetséges, legalábbis nem abban a világban, amiben egyébként éljük a hétköznapi életünket. A monrealei katedrális agyzsibbasztóan lenyűgöző belső teréből nézve néhány, a Sherman-tankokról cigit és csokit osztogató amerikai alakulat már tulajdonképpen nem lenne különösebben meglepő kétezerakárhányban sem, ahogy az is könnyen belátható, hogy egy városközpont voltaképpen akárhol is lehet.

Szerencsére a világ felfoghatatlanságától a tudatot védő gát egy idő után helyreáll, és miután kitámolyog az ember a katedrálisból, a téridő visszatér a nagyjából megszokott formájába. Csak meg ne kérdezzük a buszsofőrt, mikor és merre fog elindulni, mert egyszerre a két kérdésre nem fog tudni válaszolni. Szicílián biztos nem.