Valami nincs rendben az iráni ballisztikus rakétákkal

Továbbra is kérdés, hogy Irán miként tervez válaszolni az Iszmail Haníje Hamász-vezér ellen július 31-én, Teheránban, minden bizonnyal a Moszad által elkövetett merényletre. A teheráni vezetés továbbra is fenntartja, hogy a történtek megtorlásért kiáltanak, azonban az első napok nagyon harcias, regionális háború kitörésével fenyegető retorikája után már inkább arról beszéltek az iráni vezetők, hogy a „megfelelő időben” és a „megfelelő módon” fognak reagálni a Haníje elleni merényletre.

Mint emlékezhetünk, idén április közepén Irán már indított egy nagyszabású légitámadást Izrael ellen, akkor egy Szíria területén található iráni diplomáciai létesítmény elleni izraeli csapásra válaszul. Az áprilisi iráni támadás elég furcsa körülmények között zajlott, Irán ugyanis tulajdonképpen előre bejelentette, hogy mikor és nagyjából mit tervez. Ez aztán végül is egyfajta win-win szituációt hozott a két oldalnak: Irán elmondhatta, hogy válaszolt és demonstrálhatta, hogy képes több száz drónt, robotrepülőgépet és ballisztikus rakétát eljuttatni az izraeli légtérbe, Izrael pedig demonstrálhatta, hogy képes ezeket 99 százalékban semlegesíteni.

A Haníje elleni merényletre adandó válasz tervezésekor az iráni vezetés természetesen nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban katonai szempontokat vesz figyelembe (hanem például a térség többi államának, valamint az Egyesült Államoknak a várható reakcióját, belpolitikai kérdéseket és még sok mást – az alábbi dobozra kattintva bővebben is olvashat e dilemmákról). Azonban a szorosabb értelemben vett katonai szempontok sem elhanyagolhatók, és ezek kapcsán Irán biztosan figyelembe veszi a korábbi támadás eredményeit is.

Csalódást keltő teljesítmény?

Az áprilisi iráni támadást értékelő cikkünkben bemutattuk, hogy Izrael egyértelmű győzelmi jelentései ellenére nem olyan megnyugtató az izraeliek helyzete, mint pusztán abból gondolhatnánk, hogy minimális károk mellett szinte az összes támadó eszközt semlegesíteni tudták.

A másik oldalon viszont Irán is szembesülhetett néhány kellemetlen ténnyel az áprilisi támadás során. Ennek során ugyanis Irán ugyan Sam Lair, a James Martin Center for Nonproliferation Studies kutatója szerint demonstrálta, hogy „léteznek bizonyos képességei Izraelre csapást mérni”, azonban azt is mondta, hogy

„ha én lennék a legfelsőbb vezető, valószínűleg kicsit csalódott lennék”.

Lair mindezt egy általa is készített, és az AP hírügynökségnek bemutatott jelentés alapján mondja, amely az iráni támadásról, az iráni fegyverek hatékonyságáról szól. A szerzők különösen nagy figyelmet fordítottak az iráni ballisztikus rakétákra, hiszen ezektől volt várható, hogy a lassabb drónok és robotrepülőgépek által „lefárasztott” izraeli légvédelmen áthatolva a legnagyobb pusztítást képesek végezni. A többi bevetett fegyverrel ellentétben ráadásul a ballisztikus rakéták ellen kizárólag föld-levegő légvédelmi rakéták vethetők be a siker esélyével, repülőgépek vagy repülőgépekről indítható fegyverek nem (és ily módon például a térségben állomásozó amerikai vagy brit légierő sem tud besegíteni a semlegesítésükben, ahogy az áprilisban a drónok és robotrepülőgépek esetében történt.)

Izraeli források szerint Irán a támadás során 170 drónt, 30 robotrepülőgépet és 120 ballisztikus rakétát vetett be, ebben a sorrendben indítva útnak a fegyvereket a leglassabbtól a leggyorsabbig, hogy nagyjából egyszerre érjék el az izraeli légteret. Az első, elég súlyos probléma az iráni rakétákkal kapcsolatban a megbízhatóság volt. Névtelenséget kérő amerikai tisztviselők szerint az iráni rakéták nagyjából fele már kilövés vagy a repülés kezdeti szakaszában meghibásodott.

Azok sem működtek azonban tökéletesen, amelyek elérték célpontjukat. Önmagában – ahogy azt korábbi cikkünkben is írtuk – nagy eredménynek számít, hogy az irániak képesek voltak károkat okozni a Nevatim légibázison. Ez ugyanis az izraeli légierő egyik legfontosabb támaszpontja, három F-35-ös század bázisa, ráadásul néhány kilométerre található Dimonától, az izraeli nukleárisfegyver-program nem bevallott, de köztudott központjától.

Hangár helyett kifutópálya

A mostani jelentésben összegyűjtött bizonyítékok alapján legalább négy iráni rakéta érte el a Nevatim légibázist, a talált törmelékek alapján ezek Emad folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéták voltak. Ezek észak-koreai alapokról továbbfejlesztett eszközök, a becslések szerint közel 2 ezer kilométeres hatótávolsággal.

Az elemzők szerint szinte biztosan kimondható, hogy a rakétákat az F-35-ösöket is rejtő hangárokra irányozták be, már csak azért is, mert ezek egyben szinte tökéletesen a bázis mértani középpontján is fekszenek. Csakhogy a sérülések nem itt, hanem a kifutópályán keletkeztek. Az elérhető adatok alapján az iráni rakéták pontossági hibahatárát 1,2 kilométerre becsülik – ez azt jelenti, hogy a kilőtt rakéták 50 százaléka egy ekkora sugarú körön belül csapódik be.

Ez egyrészt jóval gyengébb az Emadok esetében eddig becsült 500 méternél (és pláne az Irán által reklámozött 50 méteres pontosságnál), másrészt azt jelzi, hogy az iráni rakétaprogram nem tart ott, ahol iráni közlések és nemzetközi becslések alapján gondolni lehetett, az Emadok becsült és valós pontossága közti különbség ugyanis nagyjából egy generációt jelent a rakétatechnológiában.

The IDF releases additional footage of the damage caused to the Nevatim Airbase in the Iranian missile attack. pic.twitter.com/Il3mC96teF

— Emanuel (Mannie) Fabian (@manniefabian) April 15, 2024

Katonai felhasználás tekintetében ez hatalmas különbséget jelent. Egy 50 méteres pontosságú, de talán még egy pár száz méter pontosságú fegyver használható konkrét katonai célpontok elleni bevetésre – jelen esetben mondjuk a hangárokban álló izraeli harci repülőgépek ellen. Jelen formájukban azonban az Emadok erre nem tűnnek alkalmasak.

Az erődemonstráció egy dolog,  és persze valós veszélyt jelent az is, ha egy rakéta mondjuk egy várost nagy biztonsággal el tud találni – de ha arról van szó, hogy ezzel az eszközzel ki tudják-e iktatni az irániak az izraeliek valamilyen kritikus képességét, mondjuk vadászrepülőit vagy például egy légvédelmi ütegét, akkor arra az a válasz, hogy nem annyira. Ekkora pontatlanság esetén ugyanis ahhoz, hogy biztosra mehessenek, sok tucat rakétát kellene kilőniük egyetlen célpontra. Egy légvédelmi üteg vagy egy F-35-ös esetében nagyon nem mindegy, hogy a cél néhány méteres körzetében ér földet a rakéta, megsemmisítve az eszközt, vagy onnan néhány száz méterre, és legfeljebb a kezelőszemélyzet hallását károsítva.

Okok és okozatok

A jelentés írói azért hozzáteszik, hogy természetesen pontosan nem tudjuk, mi okozta ezt a pontatlanságot. Elképzelhető, hogy az izraeliek bevetettek valamilyen elektronikus hadviselési eszközt, amely megzavarta a rakéták irányítóberendezéseit. Lehetséges az is, hogy az izraeli légvédelem a közelükben felrobbanó rakétái térítették le pályájukról az Emadokat, de nem kizárható, hogy valamilyen tervezési hiba keresendő a háttérben, ahogy az sem, hogy mondjuk 1700 kilométer helyett (nagyjából ilyen távolságból lőtték ki a Nevatim bázis felé ezeket a rakétákat) csak 800 kilométeres távolság esetén drámaian javulna pontosságuk.

Az mindenesetre tény, hogy az adatokat nyilván az iráni haderőnél is gondosan kielemezték és értékelték, és akár ezek is befolyásolhatják a döntéshozókat, amikor mondjuk azt mérlegelik, érdemes-e még egy hasonló, akár még nagyobb szabású támadást indítani Izrael ellen. Lehet, hogy ha újabb több száz rakéta kilövésével komoly esélyük lenne például súlyos károkat okozni az izraeli légierőnek, akkor könnyebb szívvel próbálkoznának meg ezzel, mintha csak a kifutópályák vagy a környező pusztaság eltalálására van reális esélyük.