A magyar újságíró tipikusan egy másik magyar újságírót olvas, foszlányokat az interneten, facebookon körbejáró szövegeket, nagyjából ugyanazt, mint a magyar újságíró olvasója. Most a Charlie Hebdo állítólagos címlapja ment körbe a neten, és írtak róla olyan emberek, akik még soha életükben nem vették a kezükbe ezt a lapot. Tudom, hogy van pár tisztességes, megfelelő olvasottságú és műveltségű újságíró Magyarországon (hét? kilenc? vagy mégis csak öt?), akik ráadásul nem haltak meg a múlt században, esetleg annak is az első felében, hanem többé-kevésbé életben vannak, nem akarok én általánosítani (de, de, de kurvára általánosítani akarok, amikor az összes ellenpéldám marginális újságokba ír, vagy nem is igazi újságíró, hanem valamiféle valódi foglalkozással bíró ember, aki időnként újságokban publikál).
A történet a szokásos rémisztő hülyeség, a Charlie Hebdo állítólagos címlapjáról, pár magyar újságíró rittyentett róla valamit a saját Nagy Brehmbe kívánkozó szintjén, aztán ment vissza valami másról nem gondolkozni, valami másról terjeszteni ótvar hülyeséget, valami mást totálisan félreérteni, olyan ez, mint a magyar politológia, csak egy szakma kell hozzá, amihez nagyon elszántan és nagyon alaposan kell nem érteni.
Én ma egy sajátos zsurnalisztikai performance-t adtam elő. Megkerestem a Charlie Hebdo aktuális számát. Átmentem a szomszédos egyetem könyvtárába, és levettem a Charlie Hebdo-t a frissen megjelent újságok standjáról. Ha már ott vagyok, gondoltam, átfutom az elmúlt hetek karikatúráit is.
Tehát:
A Hamász elfogadja a tűzszüneti megállapodás feltételeit
