Erről a levélről van szó.
Általában azokról szoktam írni, akik számára a középszerűség is elérhetetlen cél, akiket politikusok neveztek ki nagy tudóssá, mely kinevezés kilencvenháromezer négyzetkilométerre érvényes a lehetséges ötszáztízmillióból. Általában ezekről a kinevezettekről szoktam írni, a piti hazugságaikról, a sunyi kis önmegvalósításaikról, amelyekbe lassan belefullad az ország. Általában azokról szoktam írni, akik előrepofátlankodtak a sorban, akiknek egyetlen érvényes mondatuk sem volt soha az életükben, akik a Gazda eltűnése után öt perccel újra névtelen senkik lesznek. Általában róluk szoktam írni, mert róluk szól az ország.
Nézem ezt a listát, amin ott van egy másik Magyarország ígérete, amelyik Magyarországot még tudnám szeretni. Holnap talán ők lesznek a célpontok, akikbe belerúghatnak a rezsimfirkászok, de ma csak olvasgatom a neveket, és eszembe jutnak azok a régi napok, amikor egyikkel vagy másikkal egy vendéglőt kerestünk Jeruzsálemben sábeszkor, vagy a táblánál álltunk Lausanne-ban, vagy egy szállodaajtó előtt Lyonban, és ilyenkor egyszerűen csak jól érzem magam.
Tudom, hogy mindig kisebbségben leszek, de velük megtiszteltetés lesz kisebbségben lenni.
Ismét egy lépéssel közelebb került Bulgária és Románia ahhoz, hogy teljes jogú schengeni tag legyen. 
