Lengyel László az ATV-n mondta el Friderikusz Sándornak, hogy "európai színvonalú közgazdaságtant" műveltek Magyarországon a nyolcvanas években. Kötter Tamás ezzel szemben arról beszél a Mandinernek, hogy a felső menedzser réteg elhitte a szocialista mesét a szakértőkről.
Fogalmam sincs, hogy kicsoda az igazi Kötter Tamás. Talán valóban az, akinek mondja magát, bár gyanakvást keltett bennem, hogy pontosan azt mondja a Mandinernek, amit a Mandiner hallani akar — reakciósokról, politikai korrektségről, thaiföldi kurvákról (ez a Houellebecq-interjú ezt érdekesen árnyalja, ráadásul Kötter az általam olvasott novelláiban pont az ellenkezőjét sugallja annak, amit a Mandinernek nyilatkozott) — de ez a poszt nem erről szól. Egyébként pontosan ugyanúgy zselézi a haját, mint a kiégett felső-középosztálybeliek a novelláiban, tehát akár valódi is lehet.
Kötter és Lengyel két világot képvisel. Két elitet, két tudást, és nem kétséges számomra, hogy melyiküké a jövő. Lengyel László pontosan negyedszázaddal maradt le Kötter mögött. Lengyel világa nagyjából a rendszerváltás idején múlt el (vagy ki, ahogy tetszik), Kötteré pedig akkor született meg. Kötter novellái az Új Moszkvában játszódnak, bár a magyar lányoknak talán nem olyan hosszú a lábuk, mint az oroszoknak, és az orosz elit Porschéja vagy Maseratija egy yacht mellé szokott beállni Dél-Franciaországban, nem Telkiben a kerti medence mellé. A magyar elit gátlástalansága viszont nem involvál polóniumot és távcsöves puskát.
A multinacionális cégek pesti képviselői nem tudják, kicsoda Lengyel. Ők már a köttertamásokkal értik meg egymást, és ezt jó lenne tudomásul vennünk.
Elitünk egy része mumifikált hullaként ül a koktélbárban, és szomorúan konstatálja, hogy beleesett az orra a Mai Tai-ba. Huszonöt évvel ezelőtti mondatokat akarnak eladni nekünk, huszonöt évvel ezelőtti tudást, huszonöt évvel ezelőtti érdemeket. Nem hazudnak nekünk: őszintén elhiszik magukról, hogy még van mondanivalójuk, ahogy nyilván Farkasházy Tivadar is őszintén elhiszi magáról, hogy vicces. Valamikor az volt. Valamikor Lengyel is érdekes volt, valamikor ez az ország is érdekes volt. Most már nem az.
A balliberális elit retrótudásban és retrókardigánokban utazik. Szépen elmondják egymásról, hogy mennyire okosak voltak már 1983-ban is; a kis köreikben, kis lapjaikban, kis rádióikban lamentálnak arról, hogy az ország miért nem az ő mondataikat, nem az ő becsszó európai nívójú tudásukat és szakértelmüket választja, hanem a mrázokét és habonyokét.
Engem is elszomorít az, hogy az ország a mrázokat és habonyokat választja, a békemenetes idiótákat, a bogárlászlókat, láncziandrásokat, schmidtmáriákat, matolcsybubukat, de nem tudom azt írni, hogy ez teljesen természetellenes. Az én kóklereim sokkal kedvesebb, rendesebb, becsületesebb kóklerek, mint az ő kóklerjeik, de nem jár melléjük jutifali. Vagy legalábbis a jutifali ígérete.
A multik a köttertamásokat választják, és pont leszarnak mindenki mást. Orbán ajándékpálinkáját — amit a szokásos különmegállapodás alkalmából kaptak — beteszik az azeri lókonyak és a tádzsik szárított kecskeláb mellé. Nem zavarja őket a szag. Nem néznek köztelevíziót, nem érdekli őket az alkotmánybíráskodás nyomora, nem vásárolnak Nemzeti Dohányboltban, ők csak próbálják kezelni az Orbánt.
Ha valaki azt hiszi, hogy áprilisban végleg megszabadulunk a retróelitünktől, az nagyon téved, még ezt sem fogjuk megkapni. Orbán nyer, és ők maradnak hivatásos gyásznokok. Megírják a kis cikkeiket arról, mekkora hiba volt bevenni Gyurcsányt az Összefogásba, vagy éppen nem eléggé bevenni, vagy nem úgy bevenni, és hogy mit kellett volna inkább mondani vagy nem mondani, ígérni vagy nem ígérni, aztán csak ülnek, és zombifilmet néznek a tükörben.
Azt még nem tudni, hogy miért kellett végrehajtani a kényszerleszállást, csak az biztos, hogy nem támadás miatt. 
