Az angol Miskolc

      Newcastle-ban voltam, egy észak-angliai városban, a brit szénbányászat és a nehézipar egykori központjában. Ha az ember Carlisle felől érkezik, eljátszadozhat a Miskolc-analógiával. Rengeteg a rozsda, sok az elhagyatott iparépület a vasúti sínek mellett. A pályaudvaron már érezni, hogy ez nem Észak-Magyarország élmény lesz. Newcastle olyan, mint amilyen Miskolc akkor lehetett volna, ha nagyjából száz éve fordul meg Magyarország szerencséje. Hatalmas bevásárlóközpontok, sétáló utcák, felújított viktoriánus épületek, két egyetem, amelyek összköltségvetése nagyjából a teljes magyar felsőoktatás költségvetésével egyenlő. A matematika épülettől kb. háromszáz méterre van a St.James Park, a Premier Ligás Newcastle United stadionja. A Tyne folyón a Millenium Bridge, a Sage Koncertterem, és rengeteg új ingatlan (megnéztem, az egyik ilyen kétszobás lakás havi bére 2300 font, a negyedik emeleten van egy tízemeletes épületben, de a város távolabbi részein már sokkal de sokkal békésebb lakbérek vannak). Tegnap adtam elő, ma sétáltam vagy négy órát. Nem tudom, mennyire normális az, hogy posztokat fogalmazok a fejemben, mellékfoglalkozási ártalom.

    Newcastle beláthatóan gazdag, felfoghatóan élhető, nem teljesen tökéletes város. Nem állítom, hogy ellenszenvezek a tökéletes városokkal, én nagyon szerettem Lausanne-t, de annyival tökéletesebb volt, mint... pl. én. 

    Tudom, hogy a kedves Olvasó már nagyon várja az "Orbánnak mennie kell!" részt, de azt majd máskor írom meg. Ez a Newcastle-Miskolc probléma nem csak Orbán Viktorról szól. Panaszkodunk, hogy a magyar nép nem arra szavaz, akikre mi szeretnénk hogy szavazzon, és elfelejtjük, hogy ennek a szerencsétlen népnek nem az a legnagyobb baja, hogy ki van éppen hatalmon. Az a legnagyobb baja, hogy Miskolc nem Newcastle. Nagyon, nagyon nem az.

   Azt mondják neki, hogy, idefigyelj nép, mi már majdnem Newcastle vagyunk, minket figyel a világ, félnek tőlünk, mert mi jobbak vagyunk, mint ők, mert mi leállítjuk a gravitációt, a mi Sólymunk leveri a Lufthansát, a Devecseri a Van Persie-t, a Matolcsy az Olli Rehnt, a Kőbányai Világos a Tokyo Brewdogot, a Hoffmann Rózsa az Angelina Jolie-t. A magyar nép persze nem annyira hülye, hogy bekajálja ezt sok fruzsiságot, de amikor tompán fáj az élet, amikor éppen eltűnik az embernek egy negyedszázada a lefolyón, akkor talán jobban esik úgy tenni, mintha hinne. Valljuk meg őszintén, majdnem mindegy. A világegésznek, a mi kis magyar világegészünknek majdnem mindegy. Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten! Ültetünk mi nagyobb gazembert a nyakunkba, mint amilyet te rá tudnál rakni. És mindegy, hogy kit, csak nagy segge legyen, és kényelmesen üljön. 

  Miskolcon persze lehet majd szavazni, Newcastle-ben nem, legalábbis ha nem utazik az ember hat órát oda, hat órát vissza. És nem fog utazni. Nem múlik azon semmi. A választást majd megnyeri, aki megnyeri, spoiler következik, Orbán Viktornak fogják hívni azt a valakit, aztán megint leállítjuk a gravitációt és lesz megint egy érdekes negyedszázadunk. És ez nem a választáson fog múlni, hanem azon, hogy a Kölcsey Franci egy kicsit elmérte azt a megbűnhődtét.