A felső néhány százalék, tipikusan a budapesti értelmiségi családok gyerekei, számára a magyar oktatási rendszer, a sokszor temetett magyar felsőoktatás is, sőt különösen az utóbbi, tökéletesen megfelelőnek tűnik, vagy talán, ha igazán őszinték akarunk lenni, indifferens. A képességelit, az örökölt és szerzett képességek elitje könnyen teljesít mindent, amit a felső egyharmadra kalibráltak, ez nem magyar jellegzetesség. Az, hogy egy ország képes-e arra, egyáltalán szándékában van-e, a felső pár százalék számára különleges elit oktatási struktúrákat létrehozni, mint azt Franciaországban vagy Nagy-Britanniában tették, egy másik kérdés, a felső egyharmadra méretezett rendszerekben a felső két-három százaléknak nincsenek problémái. Az elithez tartozás nemcsak "skill"-eket, hanem a társadalmi átlagot jelentősen meghaladó motiváltságot is jelent, a felsőoktatásban pedig a motiváltság és a korábban rögzült kompetenciák szerepe szinte felbecsülhetetlen.
Az elit problémája általában az, hogy túlságosan kicsi számára ez az ország, de ez sem feltétlenül igaz, Magyarországon a képesség elit (amely elit jelentős átfedésben van a kapcsolati elittel) szabadvegyértékei valamelyest leköthetők.
A felsőoktatás ugyan a felső egyharmadra készül fel, de valójában a felső pár százalék képességeit, skilljeit, motiváltságát reméli, és amikor nem kapja meg, hajlamos pánikba esni. Az elsődleges reakció a középiskola felé való mutogatás (a középiskola az általános iskolák alsóbb osztályaira, az pedig magukra a családokra mutogat) és mindegyik mutogatásnak, felelősségátruházásnak, vagy felelősségkiterjesztésnek, megvan a maga racionális alapja.
The buck stops here - szokták idézni Harry Truman amerikai elnököt. Valakinek el kell vállalnia a végső felelősséget, és ez a valaki, ebben az esetben, a magyar felsőoktatási rendszer. Nyilván igaz, hogy folyamatosan monitorozni kell az alsóbb szintek működését, de a magyar egyetemek nem tehetik fel a kezüket, nem mondhatják, hogy ők valami mást várnak egy olyan országban, amelyik jelenleg ezt tudja adni.
Természetesen lehet a kormányzatra is mutogatni, arra a kormányzatra, amelyik bűnös módon alufinanszírozza a teljes oktatási rendszert, de az elit alatti rétegek, különösen a felső tizenöt- húsz százalék (nem, nem az egyetemi hallgatók, hanem a teljes kohorsz felső tizenöt-húsz százalékára gondolok, ami az egyetemi képzésben résztvevőknek nagyjából a felét jelenti) megtartása, felemelése a magyar egyetemi rendszer (ne higgyük, hogy itt kizárólag magyar jellegzetességről van szó) legnehezebb feladata.
A felsőoktatási világrangsorok számára lényegében teljesen közömbös az, hogy mi történik ezzel a tizenöt-húsz százalékkal. Amit elvárnak a magyar felsőoktatástól, a chilei, brazil, sőt kolumbiai jövedelmek töredékéért, de jóval magasabb terhelés mellett, az nem normális, és nincs "de", nem normális és pont, de mégis van "de", afféle dupla "de", valamit tenni kell, különben minden marad a régiben.
Ezt az országot egyszerűen nem lehet a felső pár százalékának mégoly (ez a kiválóság maga is vita tárgya lehet persze) kiváló képességeire alapozni, a fiatalok több tudást, több lehetőséget akarnak (igen, már hallom, és ezért nem sokat tesznek), egy másik országra vágynak (igen ezt is hallom, miközben valamiért határozottan támogatják azt az országot, amelyik nem ad nekik lehetőséget) és ezt a több tudást és lehetőséget valahogy meg kell adni nekik, mindannyiunk érdekében.
Ismét egy lépéssel közelebb került Bulgária és Románia ahhoz, hogy teljes jogú schengeni tag legyen. 
