Az Index vette észre, hogy a pécsi egyetem vásárolt magának egy nemzetközi díjat. Nem nagy díjat, egészen kicsit, és aránylag olcsót. Nemrég egy kommentelőnk linkelt be egy tudományos álfolyóiratban (ún. predatory journal-ban) megjelent cikket, amely egy kanadai álkonferencián előadott szövegre épült és egy társadalomtudományokkal foglalkozó magyar akadémiai intézet munkatársai "publikálták" (valójában vásárlásról volt szó, nem tudom, hogy közpénzből vagy magánvagyonból finanszírozták). Olvastam én már fontos magyar értelmiségi folyóiratban életről, irodalomról, itt most meg nem nevezendő háromnevű szerzőtől, aláírásként azt, hogy a New York-i Tudományos Akadémia Tagja (százhúsz dollár volt akkor), fontos kormányközeli felsőoktatási intézményekben dolgoznak nemlétező egyetemek doktoriját a falra szögelő emberek, egy bizonyos biztonságpolitikai szakértő (saját bevallása szerint közgazdász, mert tetézi) CV-jén vigyorog a fél ország. Valóban a fél ország, ugyanis az ország másik fele betegesen ragaszkodik ezekhez a karrierekhez.
A pécsi egyetemen működött az ország egyik legérdekesebb Ph.D előállító rendszere, kommunikációtudományi zászlóshajó, ne mondjunk neveket, csak kisebb mezővárosokat Oránytól Hözsébig, mert mindenkinek jobb az úgy, főleg nekem, mert nem rágja a fülem jogi szakértőnk. Szükség van a címekre, a rangokra, a papírokra, ki lehet őket ragasztani, alá lehet pökkenteni megmondásoknak, el lehet mesélni újságírónak, aki szintén kommunikációtudományból szerzett bachelor fokozatot valamelyik sajátos értelemben létező csilispabai széntankon.
Bódis rektor ezt akár túl is élheti rektorként. Megszoktuk, hogy a dolgok nem egészen azok, mint ami rájuk van írva, belekalkuláljuk a címekbe, rangokba, papírkákba azt, hogy a University of Ecser-en szerezték, végül is, semmi sem ér semmit, akkor miért baj ha valami kicsit kevesebbet ér, mint a többi semmi, főleg ha a mi szakértőnk, professzorunk, kutyánknak kölyke fitog vele a misajtónkban, mitévénkben, mifacebookunkon.
Mondhatnám, hogy ez egy ilyen ország, de azért ez nem teljesen igaz. Vannak olyan fura, nehezen prezentálható, nem könnyen televíziós kamerák elé ültethető, politikailag teljesen haszontalan figurák, akik között életem egy igen jelentős részét leéltem, s akik mintha ugyanazt a nyelvet beszélnék, mint a rektor urak, gyógrádi nörgyök (kedves jogi szakértőnk, ez egy ún. anagramma, azt szabad), és évekig tudnak pömpögni, de tényleg reggeltől estig dolgokon, amelyek aztán elég fessek tudnak lenni a végén. Nem tud róla a kedves olvasó, mert valóság olyan rettenetesen uncsi, hogy még én is szégyellem, de az igazság az, hogy vannak tehetséges emberek is ebben az országban, nemcsak karrierista pöllencsek, akik kihazudják belőled a kaszinótojást.
Na mindegy, holnap is lesz nap, új díj, új papíros, új helyi érdekű világhír, majd azt is jól elhisszük. Mert hinni jó, főleg, ha nincs más választásunk.
Ismét egy lépéssel közelebb került Bulgária és Románia ahhoz, hogy teljes jogú schengeni tag legyen. 
