Elolvastam a Nappali Holdat és a Mélypontot. Gyönyörű versei voltak és én most mégis a Nappali Holdat olvastam el. Tudom, hogy sokan fogják idézni, főleg az alábbiakat:
"Élnek, miért is ne élnének sokan az országban, akik unják az örök magyar sirámot: Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást. Lehet is unni őket – ettől persze még nem tűnnek el a megoldhatatlan gondjaink közül. Különös, de addig, amíg a magyarsághoz természetes módon nem lehetett idomulni – akár beleolvadással, akár szellemi azonosulással –, ezek az öröklött magyar nyavalyák nem zavarták, nem idegesítették – legalábbis érzékelhetően nem – például a századok óta velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után betelepült zsidóságot sem. Adyt Hatvanyk, Révészek, Jászik, Ignotusok állják körül, s képességeik szerint osztozkodnak is gondjaiban. Azt hiszem, talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. A zsidóság például nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdalmakat is megtanulta. A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha."
...pedig, érdemes tovább olvasni....
"Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, Bibó Istvánunk, Illyésünk, ez a kihívás még tán kapóra is jöhetne: hadd versenyezzenek kitűnő erők egymással a századok óta húzódó magyar bajok orvoslásában. Ilyen föladat közben a kimért, távolságtartó tekintet legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a sorssal bűnös viszonyt folytató Ady keserű, dacos, parádézó, érzelmes odaadása „fajtájának”. De hát se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk. Ráadásul mérvadó szellemi életünk sincs, amely megfelelő közeget vagy hátteret biztosíthatna a versengésnek. Egyedül csak a politika küzdőtere létezik, ahol a dolgok logikája szerint ütésre ütés a válasz, rágalmazásra rágalmazás. Antiszemitizmus és nacionalizmus? Ezek is inkább egy fölületesen megírt politikai színdarab főszereplői s nem a lelkeké, illetve nem a valóságos helyzeté. Fegyveres csapatok helyett nagy habverőkkel fölszerelt különítmények járnak a közéletben s fölhaboztatnak mindent, ami segít eltakarni a megoldandó kérdéseket."
... akkor azt gondolták, hogy egy ilyen óriási intellektus, a legnagyobbak egyike, nem írhat le ilyet, ez felelőtlenség. Csoóri nagyon komolyan gondolta, amit írt, és nem azért írta le, hogy előnyöket szerezzen, hanem mert fontosnak tartotta leírni, ez egy nagyon erős szöveg, ami, ahogy ma mondanánk, nem ment át... A sunyiságnak, a gazemberségnek, molekulája nincs ezekben a mondatokban, szemben ugye más mondatokkal, amelyek azóta beterítették ezt az országot. Csoóri bizony, nemcsak népben és nemzetben, hanem nagyon következetesen alanyban és állítmányban is gondolkodott, halála hasonló veszteség annak a nagy írónak a halálához, aki szakított a Hitel-lel, amikor Csoóri ezt a szöveget publikálta. Mindkét cselekvés felelős, az állítás és a tiltakozás is, ez az egész ennyire szörnyű helyzet volt, szörnyű de legalább nem szánalmas.
Csoóri halálával kevesebbek lettünk. Egy kicsit megint távolabb kerültünk attól, amiért még érdemes lenne harcolni egymással és saját magunkkal.
Az Alteo rendkívüli osztalékot fizet.
