Eszenyi

     Eszenyi Enikő a kortárs magyar színház egyik legkiemelkedőbb alakja, de 2006. április harmadikán nem volt ott a Kossuth téren. Ott kell lenni a Kossuth téren. Különösen 2006. április harmadikákon kell ott lenni a Kossuth téren, minden egyes rohadt 2006. április harmadikán ott kell lenni azon a kurva Kossuth téren.

     A Mikvében láttam utoljára Eszenyit színpadon, a Pesti Színházban, de, kit érdekel, hogy milyen volt Eszenyi a Mikvében, milyen szecsuáni jóember volt, miért nem tud nagyszínpadon Lady Macbeth lenni, hogyan csinálta meg az Augusztus Oklahomábant a csodálatos Pap Verával, az ugyanis a színházról szólna, és nem a 2006. április harmadikákról, azokról a kibaszott 2006. április harmadikákról, amelyek közé a mi szaros kis életünk szorult. 

     Ebben a pillanatban kaptunk egy jegyet a Danton halálára, Alföldi rendezte, Stohl András, Rajhona, Varjú Kálmán, és fogalmam sincs, hogy megnézhetjük-e, fogalmam sincs, hogy lesz-e még Vígszínház, amikor októberben hazaesz a fene, kvázi interaktív poszt ez, az Olvasó bepillanthat a szerző életébe, abba az életbe, amitől már nem akar a szerző sokat, csak azt, hogy ne a 2006. április harmadikákról szóljon, hanem az Eszenyiről, meg a Pap Veráról, meg a török étteremről a színházzal szemben, meg a kettes villamosról, ami valamikor arra szolgált, hogy az ember elmenjen az intézetből a Vígbe vagy a Nemzetibe, mert a Katonába, Pestibe, Kamrába, Örkénybe gyalog is oda lehet menni. 

   Most már Ryanairrel járhatok csak színházba. Színház nélkül is tudnék élni persze, csak az egy másik élet lenne, és arra az életre még nem vagyok felkészülve. Utálom ezt az országot, a sok 2006. április harmadikájával, ahogy tapsikol a sok tehetségtelen hülyének, akik jó időben jó segg mögött álltak. Utálom ezt az országot, de nem tudom lerakni, mint egy utolsó cigarettát, nem tudom elfelejteni, mert még utálni is csak ezt az országot tudom rendesen.

   Szeretek színház után M-mel beszélgetni, beülni valahová végiggondolni pár mondatot, pár gesztust, szeretek sírni este tízkor a Nemzetim előtt, amit elvettek tőlem, mint valami üveggolyót a Pásztor fiúk, szeretem hallgatni az embereket a szünetben, szeretem nézni őket, ahogy az előadás előtt a helyüket keresik, szeretem könnyesre röhögni magam Pintér Bélán és a Tápszínházon, még a rossz színházat is szeretem, ha tisztességesen rossz.

   Eszenyi a jó dolgok része. Ennyi az egész. A jó dolgok pedig nem 2006. április harmadikákon történnek, hanem direkte máskor, és nem a Kossuth téren, nem a jól megválasztott segg mögött, és kedves Segg, kedves Fősegg, nem tudod tőlem elvenni, nem tudod az alseggeidnek odaadni, mert már az enyém, mert a részeim lettek a jó dolgok, mert ők jelentik számomra ezt a szerencsétlen kis országot, és nem egy mumifikált ököl vagy valamilyen dekrétum arról, hogy kiknek kell levágni az orrát. 

  Megint jönnek a 2006. április harmadikák, megint oda fognak állni a jó segg mögé azok, akiknek színház kell, tudományos kutatóközpont vagy csak pártucat trafik, és csak abban reménykedem, hogy az Eszenyik nem fognak odaállni, mert amíg nem állnak oda, addig a dolgoknak marad valamennyi értelme.