A méltóság hiányáról

     Tegnap volt a Megemlékezés Vasárnapja Nagy-Britanniában. A királynő, a királyi család tagjai, a miniszterelnök, az ellenzék vezére, az egykori miniszterelnökök fejet hajtottak azok előtt, akik a huszadik század háborúiban szolgálták Nagy-Britanniát. Jövő héten lesz a Totensonntag Németországban, ahol ugyanarról, egészen máshogyan fognak megemlékezni. Németországnak nem volt könnyű visszanyernie méltóságát a hitlerizmus borzalmai után. Generációk vállaltak felelősséget a nácizmus éveiért. Felelősséget vállaltak, anélkül, hogy személyesen bármiféle bűnt is elkövettek volna. Erre a lelki gyakorlatra építették fel az új Németországot.

      A hivatalos Magyarország képtelen az efféle lelki gyakorlatokra, képtelen a méltóságteljes viselkedésre, ez a Magyarország teljes mértékben vállalhatatlanná vált. Van egy másik Magyarország, amely a maga szerencsétlenségében is vállalható, végtelen szomorúságával, reményvesztettségével, lepusztultságával együtt. 

      Magyarországon az államalapítástól a Holokausztig minden alárendelhető egy falusi önkormányzati választás megnyerésének, bármi a világon felhasználható propagandacélokra, államunk vezetőinek egyetlen őszinte, tisztességes félmondata sincs. A párt és az állam, a politikai és a civil szféra határai elmosódtak, minden szó, minden cselekedet a szavazatok maximalizálásáról szól.

       Nincsenek újságírók, csak propagandisták. Nincsenek köztisztviselők, csak rezsimszolgák. A szakértelem, a tehetség szavak értelmüket veszítették. Bármiféle aljasság igazolható, és naponta igazoltatik. Ebbe a szörnyűségbe pedig az ország belenyugodni látszik. 

       Magyarország nem veszedelmes ország. A magyar aljasság tét nélküli, filléres, pitiáner. Itt minden pár ezer csirkefogó havi apanázsáról szól, nem halálról, pusztulásról, börtönrácsokról.

       Magyarországnak nincs múltja, nincs hagyománya, nincsenek hősei. Lehetne múltja, hagyománya, lehetnének hősei, de ehhez — szemben más országokkal — bizonyos erőfeszítésekre lenne szükség. Számunkra ez nehezebb, mint Nagy-Britanniának. Nem tudom, létezik-e magyar lelki alkat, azt viszont tudom, hogy létezik egy olyan, politikailag kívánatos beállítottság, amelynek képviselőivel egy levegőt sem szeretnék szívni. Magyarország egyszerűen rossz emberré akarja tenni a magyarokat. Nem igazi gonosszá, nem gyilkossá, nem népirtó szörnyeteggé, hanem kezelhető, kiszámítható, kellemetlen, rossz emberekké, mert egy bizonyos politikai gépezetbe ezek a kellemetlen, rossz emberek illenek bele csavarként. 

       Magyarországon nem emlékeznek, nem felelősséget vállalnak, hanem gyakorolják és gyakoroltatják ezt a romlott párizsiszagú emberi gyüttmentséget. 

       Nagy-Britanniában és Németországban értelmezhető a méltóság, az állam és a polgár méltósága, Magyarországon nem. Nem lettünk hullarablók, nem lettünk utolsó nemzet, csak egy méltóság nélküli kelet-európai ország. Lehetnénk akár már-már nyugatiak is, nem azon a pár kilométeren múlik, de nem vagyunk azok. 

       Tegnap felmentünk az emlékműhöz, és néztük a tengert, az emberek kabáthajtókáin a pipacsot, Viktória királynő szobra mellett a neveket az emlékoszlopon. Minden országnak van egy ilyen tengere, amelyikre ránézhet. Budapest hetedik kerületében és az én drága Taktaharkányomban is ott van az a tenger.  Az ország nagysága és méltósága nem a megváltoztathatatlan múltban rejlik, hanem bennünk. Egyedül vagyunk a rosszaságunkkal és a jóságunkkal. Minden egyes reggel a méltóságot is választhatjuk. Minden egyes reggel dönthetünk úgy is, hogy nem leszünk gazemberek.

         Lenézhetünk a tengerünkre, elsétálhatunk a Viktória királynőnk szobra mellett, és elvégezhetjük a lelki gyakorlatainkat. És akkor visszanyerhetjük a méltóságunk, amelyet elveszítettünk.