Tegnap megnéztem az Utolsó óra című darabot a Rózsavölgyi Szalonban, ami valójában egy kávéház. A színdarab Siegmund Freud (Jordán Tamás) és egy Clive Staples Lewis nevű ifjú oxfordi tanár (Alföldi Róbert) képzeletbeli találkozásáról szól. 1939. szeptember harmadika van, negyed tizenkettő körül. A rádióban Neville Chamberlain miniszterelnököt halljuk, aki éppen hadat üzen Németországnak. Három hét múlva a szájüregi rákban szenvedő Freud orvosa segítségével öngyilkosságot követ el. Clive Staples Lewis, azaz C.S. Lewis tíz év múlva írja meg a Narnia krónikáit.
A darab Isten létezéséről szól, az ateista Freud és az éppen megtérő Lewis szenvedélyes vitájáról. Van egy templom Oxfordban, vagy inkább volt, ma már kávéház. A Freud Café. Emlékszem, ott álltam előtte, és arra gondoltam, hogy milyen ironikus ez az egész, hogyan változnak meg kollektív neurózisaink színterei. Szerintem sokan gondolnak erre — azok is, akik tudják, hogy a Freud Cafét nem a pszichoanalízis atyjáról nevezték el, hanem a kávéház tulajdonosáról.
Isten nem halt meg. Egy kávéházban ül, és unatkozik, mert még azt is tudja, hogy mi lesz a holnapi újságban. Nézi a teremtményeit, és azon gondolkozik, hol szúrta el. Hogyan váltak ezek a hajdan oly izgalmas lények ennyire unalmassá? Régen róla beszélgettek — gondolja szomorúan — érdekelte őket a hogyléte, esetleg nemléte. Ma meg csak jelentéktelen hülyeségekről tudnak beszélgetni, blogokat írni, életeket leélni. Aztán elmegy Freudhoz, lefekszik a díványára, és bevallja neki, hogy erősen gondolkozik valamiféle globális járványon, atombombán, tengeri szörnyen, amivel lezárhatná ezt a kellemetlen affért. Freud persze megnyugtatja, hogy ez az egész csak azért van, mert az Ödipusz-komplexusa önmagához fűződik, és inkább azt kéne kitalálnia, miért is volt szüksége ezekre a nyafogó kis senkikre, akik annyira akarnak hasonlítani hozzá.
Soha életemben nem voltam ennyire közel színészekhez. A terem végében ültem, és Freud — mert Jordán szakáll és szemüveg nélkül is teljesen lényegült — időnként odajött hozzánk, a térdünk összekoccant. Az ember ilyenkor nem tud a hülyeségeire gondolni, csak arra, hogy van-e Isten, és ha esetleg nincs, mégis, mire kell nekünk? Valamikor ilyesmin gondolkoztak az emberek. Bementek a könyvesboltokba, megvásárolták a hónap fontos könyvét, elolvasták, és arról beszélgettek a kávéházakban. Voltak emberek, akik szinte hivatásszerűen járhattak kávéházakba, és beszélgethettek Chestertonról vagy G.B. Shaw-ról, akik maguk is jártak kávéházba, és meglepően jó viszonyban voltak egymással. Nem voltak boldog békeidők, dr. Freud éppen ezen békeidők boldogtalanságából élt, de érdekes idők voltak. Lassú, érdekes idők.
Amikor nem gondolunk Istenre, magunkra sem gondolunk. Nem szeretünk magunkra gondolni: a problémáinkra gondolunk, nem magunkra. Az egy dolog, hogy nem érdekel minket a többi ember, de mi magunk sem érdekeljük magunkat. Pedig lehetne ez egy jó világ is: ma is vannak kávéházak, ma is lehetnének fontos könyvek, fontos képek, szobrok, gondolatok. Valami hiányzik belőle. Freud és Lewis.
Ma már senkit sem érdekel Isten. A katolikus egyházat sem. Irgalmatlanul elkomplikálhatná a dolgokat Isten esetleges megjelenése. Isten bizonyossága még Isten nemlétezésénél is veszélyesebb lenne az egyházra. Az ateisták sem foglalkoznak már Istennel, csak a vallásos emberekkel, az egyházzal, a politikával. Isten szegény, kavargatja a kávéját, és oly szívesen beszélgetne egy igazán intelligens és kiválóan társalgó ateistával. Talán még saját létét is feláldozná ezért...
A darabbéli Freud szerint Lewis megvilágosodása kapcsolatban lehetett a fiatalember és egy nála huszonhét évvel idősebb, Jane Moore nevű asszony különös viszonyával. A valódi C.S.Lewisnak volt egy barátja, Edward Moore. Megfogadták egymásnak, hogyha egyikük meghal a háborúban, a másik gondját viseli az elhunyt szüleinek. Edward Moore 1918-ban elesett. C.S.Lewis pedig betartotta az ígéretét.
Isten letette a kávéját, felém fordult, és megkérdezte, hogy ez valóban így történt-e. Becsukta a szemét, felidézte a helyet, az időt, és elmosolyodott. Végre történt valami. Valamikor, valahol.
Az amerikai választásokig még nagyjából fél év van hátra, így aktívan folyik a republikánus kaszting.
