Tamás Istvánt immár kedves ismerősükként köszönthetik e rovat kitartó (ezzel összefüggésben némi decens perverziótól nem mentes) olvasói. A számos díjjal kitüntetett alkotó többször bizonyította már, hogy világnézetileg itt a helye, így most abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy önfeledten átadhatjuk magunkat lírája azon részének, amelyre bizonyosan nem fröccsent a politika sara.
Engedjük hát, hogy a Tóth Ede Alkotókör elnöke, az Év Költője díj (2003), a József Attila nívódíj (2005), a Tompa Mihály és a Táncsics Mihály bronzplakett, valamint további negyvenvalahány díj, oklevél és plakett méltán büszke tulajdonosa visszarepítsen minket messzeringó gyermekkorunk világába az ő csengő-bongó rímeivel!
Hisz melyikünk ajka ne nyílna önfeledt mosolyra a következő sorok nyelvi és gondolati leleményeit olvasván?
Szalad - fut a kisegér
nyomában a macska,
ha meg tudja fogni
nyomban be is kapja.
De furfangos az egérke
beugrik egy lyukba!
S a cica hosszúfarkát
a konnektorba dugja.
Felnyávog a kandúr,
a szőre is égnek áll.
Lába alatt a föld
ezernyi szikrát hány.
Azt még nem tudni, hogy miért kellett végrehajtani a kényszerleszállást, csak az biztos, hogy nem támadás miatt. 
