Lamberg, Latour, Lánczi

           Ugye tudod, hogy megőrülnél otthon? - kérdezte M.  Nem várt választ. A csatorna partján sétáltunk, le egészen a folyóig, a szürke és mégis barátságos angol tavaszban. Igen, megőrülnék, persze hogy megőrülnék a tehetetlenségtől, a reménytelenségtől, Orbán neokádárizmusának bűzétől. M. televíziós rendező volt Pesten, nagyon jó rendező, nem is tudjuk, hogy miért került feketelistára. Rendes katolikus pap rokonok, vérantikommer család, de valamiért ő is sok volt ennek a rezsimnek. Ha otthon lennénk Orbán hírtelevízióját nézné, a kókler karrierista senkik szétzuhanását, de azért nem őrülne meg, én őrülök meg az ilyesmitől.  Néha szégyellem, hogy mennyire jól érzem magam itt. Szeretem az egyetemet, a pubokat, a tengert, ezt a furcsa észak-angol világot. 

            Akkor öt éve Genfben voltunk, állandóan hajókáztunk a tavon, mert kaptunk egy békávé bérletet és semmi másra nem tudtuk használni csak hajókázásra. Egy tóparti kávézóban láttuk meg Kósa Lajos arcát a tévében. Mindenféle katasztrófákat mutattak, hegyomlás, tömegverekedés, és tetőpontként a Kósa okossága a magyar gazdaságról. Szerintem akkor dőlt el minden, akkor lett világos számomra, hogy ez nem fog menni. Nem fogom kibírni. 

            Nyilván ki lehet bírni, csak nekem nem megy. 

            Nagyanyámék kibírták a nácikat, a kommunistákat, a bevagonírozást,  a kisbolt elvesztését, és hát hol van egy GFG vagy egy Lánczi az SS-Einsatzgruppentől, vagy az államvédelemtől. Mindenkinek mást kell kibírnia, mást kell eltűrnie, és igen, mindenkinek mástól telik be a pohár. Nekem ezektől telik be a pohár. Nem tudom, hogy mit csinálnék velük, ha szembejönnének velem az utcán, és az nem jó.

            A mi Tonton Macoute-jaink nem begőzölt gyilkosok, mint Papa Doc kedvenc hóhérai, de a körülményeket tekintve nem nagyon különböznek tőlük. Ugyanazok a szabályok vezérlik őket, a Habonyokat, Bayereket, Lánczikat, mint Luckner Cambronne-t a "karibi vámpírt".  Mint valamiféle húsevő baktérium, úgy zabálja fel a személyiséget a kapzsiságnak, a szolgalelkűségnek és a gátlástalanságnak ez a sajátos keveréke. Lassan megfertőződik az egész ország, tömegek éreznek büszkeséget, ha némi készpénzért, vagy akárcsak eme készpénz reményében feketének hazudhatják a fehéret. És én ezt nem bírnám ki.

           Ma is többet tudunk, mint tegnap. Ma is többet tudunk meg arról, hogy milyen ez a rendszer, mennyire őrültek meg Orbán szolgái, mire lehetnek képesek, ma is egy kicsit elviselhetetlenebbé vált az ország, csak azt nem tudjuk, hogy közelebb vagy távolabb kerültünk az elmebeteg rezsim pusztulásához. És ez az amit nehéz elviselni. Ha ez egy regény lenne, a következő oldalak egyikén Orbán Viktor rendszere összeomlana, Latour, Lamberg, Lánczi. Ez azonban nem egy regény. A Duvalier-k huszonkilenc évig voltak hatalmon a világ legszerencsétlenebb országában, amíg végül Ronald Reagannak elege nem lett Baby Doc-ból. Ki tudja, hogy kinek mikor lesz elege az Orbán-Lévai-Tiborcz klánból? Egyszerűen rádöbbennek az emberek, hogy boldogtalanok? Vagy csendesen beleszeretnek a boldogtalanságba? 

           Múlt szombaton Manchesterben belekeveredtünk egy tüntetésbe. Megkérdeztem egy rendőrt, hogy kik ezek? A Brit Védelmi Liga (egy bolondnáci társaság szerk. megj. ) - válaszolta. Oh, Jesus - mondtam, amire elmosolyodott. Értettük egymást. Idejönnek buszokkal, rázzák a ketrec rácsát, aztán hazatakarodnak. Anglia pedig marad, ami volt. Nem tökéletes, egyáltalán nem problémamentes ország, amelyik nem képzeli magát annak, mint Orbánia, a millió kisgömböc országa, egyáltalán nem képzeli magát semmi különösnek, elmegy az ország a pubba, iszik egy kicsit, néha talán többet a kelleténél, és aztán jön a holnap és a holnapután, hétköznapi otthonos problémáival, amelyeket néha meg tudnak oldani, néha meg nem. Ettől az országtól nem kell megőrülni. Mert elviseli hogy normálisak vagyunk, kicsit talán el is várja tőlünk hogy normálisak legyünk. Elbiciklizik mellettünk a csatornánál, és mosolyogva ránk köszön.