Két perc volt hátra a kezdésig. Általában tudom, hogy mit nézek meg, de a Fényevők című darabról még sohasem hallottam. M. megnézte a telefonján (félelmetes dolog, hogy az ember a telefonjából tud meg mindent, így persze telefonméretűvé válik a tudásunk is, de mit lehet tenni), és kiderült, hogy ezt a színdarabot Maxim Gorkij írta 1905-ben. Ugyan mint mondhat nekem Gorkij - kérdeztem magamtól. Mindent - válaszolta Gorkij.
Fényevők azaz a Gyetyi szolnca, a Nap gyermekei, mint minden rendes színdarab, amit az elmúlt pár ezer évben írtak, rólunk szól. Rólunk nagyszerű értelmiségiekről, akik a saját életünkön kívül mindent tökéletesen átlátunk, akik a saját szakmánkon kívül mindenhez értünk, akik ülünk a monitor előtt és elmondjuk a világnak, hogy mihez tartsa magát. És nincs is más választásunk, mert a valóság elviselhetetlenül hétköznapi. A holnapi cselekedeteink szükségszerűen kicsik és földhöz ragadtak a távolabbi jövő nagyszerű tetteihez képest, az utcákon sétáló lények pedig kínosan emberszagúak, emberi léptékűek és emberi célúak a megváltáshoz. Az absztrakt embert kell megváltanunk tehát, nem Jegort a részeges lakatost. A Nap gyermekei vagyunk, és a Nap gyermekei nem foglalkozhatnak mindenféle koszos és hideg bolygók szomorú és kisszerű lakóinak problémáival.
Mi oroszok ( mert a megnemértettségünk, a nagy és rendkívül fontos lelkünk, a nagytatától örökölt, felújításra érett, polgárinak is nevezhető lakásunkban lefolytatott,az élet nagy kérdéseit érintő beszélgetéseink és elvágyódásunk a minket lenézésre sem méltató Nyugat irányába mindannyiunkat orosszá tesznek) képtelenek vagyunk a gyakorlatiasságra, a kicsiny lépésekre, a belátható tervekre, és mindig meglepődünk, amikor az állatorvos felakasztja magát, amikor a világ ránk töri az ajtót, amikor minden kifordul magából, ahelyett, hogy úgy működne, ahogy megálmodtuk a tea mellett.
Úgy alakult, hogy egy orosz tinédzser, bizonyos Anton Pavlovics Csehov színdarabját is megnéztük. Alig tizennyolc éves volt, amikor a Platonovot írta (bátyja szerint a darab megbocsáthatatlanul gyenge de ártalmatlan tákolmány) és csak jóval a halála után mutatták be. Mint minden rendes Csehov-darab a Platonov is valamely távoli kormányzóságban játszódik, ahol a végtelenségig eladósodott tábornoknék körül összegyűlnek a tanítók, a nyugalmazott ezredesek, az orvosok és arról álmodnak, hogy egyszer elmennek Moszkvába. És ahogy a végén mindig a németek nyernek a futballban, itt is meghal valaki, szükségszerűen de mégis értelmetlenül. A mi tábornoknéink körül a Facebookon gyűlnek össze a tanítók, a nyugalmazott ezredesek és az orvosok, és mind el akarnak menni valahová, ahol értékelni tudják azt. hogy még a vodkát is a lelkükkel isszák, és ha meg nem is hal senki, de kimondatik, hogy ki a cár szolgája azért, mert a mensevikek zászlaját viszi a narodnyikok tüntetésére a Bolsoj elé, miközben Raszputyin az Ermenszkij Gildovics Zennya házikabátkájában rugdossa az öreg muzsikokat. Álmodozunk egy kicsit arról, hogy az Esztergom-Csepel menetrendszerű kishajójárat a Parlament felé fordítja lövegtornyát, de aztán jön egy új hír, egy új lehetőség arra, hogy kiragyogjunk a karból, mert mi oroszok mindig ki akarunk ragyogni a karból, és várjuk, hogy elkergessék a cárt, hogy jöhessen végre egy édes pofa, aki villamosítja az egész országot.
És ez így van jól. Mert nem tud máshogy lenni.
A német kormány alaposan megvizsgálja a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsát, amelyet Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és volt védelmi főnöke ellen adott, de nem tesz további lépéseket addig, amíg ők nemterveznek németországi látogatást. 
