Gondolatok a bankszektorról - csak egy maradhat?

Emlékeznek még? „Van aki azért jön hozzánk, mert van pénze... Van aki azért, mert nincs pénze...” Igen, az OTP, akkori nevén az Országos Takarékpénztár hirdetése volt. Nem kellett mással harcolnia, így nyugodtan lehetett a reklám utolsó mondata az, hogy: „Vannak akik még nem jöttel el hozzánk – nekik készítettük ezt a filmet.” Mert nem volt alternatíva.

Az elmúlt hetek híreit látva egyre jobban felötlik bizony ez a kép a magyar bankrendszer jövőképével kapcsolatban.

Mint írtuk, a Pénzügyi Stabilitási Tanács (PST) elfogadta a Magyar Nemzeti Bank (MNB) új, 2019-ig szóló ötéves felügyeleti stratégiáját, amelyben leghangsúlyosabban a fogyasztóvédelmi szerep felértékelődése köszön vissza. Az érvek ésszerűek: a válság világszerte bebizonyította, hogy a pénz- és tőkepiac önszabályozó mechanizmusai nem elégségesek, erős felügyeletre és szabályozásra van szükség. Ezt szolgálta a felügyelet jegybankba olvasztása, amely így mind a makroprudenciális - rendszerszintű -, mind a mikroprudenciális - intézményi szintű - kockázatokat képes nagyon korán felismerni és idejében kezelni is.

Bevált gyakorlat

A helyzetértékelés kiváló és az adott válasz is ésszerű, sőt kívánatosnak mondható. E sorok írója korábban többször támadta ugyan azt, hogy ugyanazon intézményen belül vannak a prudenciális és a fogyasztóvédelmi feladatok – a felügyeletnek a prudenciális sapkát felvéve elvben örülnie kellene, ha az intézményrendszer stabilitását (saját nyereségességüket) úgy biztosítják az intézmények, hogy a rendelkezésre álló jogszabályokban foglaltakat betartva elmennek a határig, miközben ugyanezen felügyeletnek a fogyasztóvédelmi sapkát viselve le kellene dorongolnia a szolgáltatókat, amelyek csak a szabályokat és nem azok szellemét tartják be.

Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a felügyeleti munka az elmúlt években – a hangsúlyváltást elsőként elhatározó utolsó PSZÁF-vezető, Szász Károly által irányított időszakban – jól mutatta, hogy a két feladat jól összeegyeztethető. A mostani felügyeleti stratégiával megerősített fogyasztóvédelmi fókusz rendkívül hasznos lehet – ha jól élnek vele.

Valódi kontroll nélkül

A problémák itt kezdődnek. Nem először írtunk már róla, hogy az MNB új, erős, hatalmi szerepénél fogva sokkal fontosabb szereplővé vált a piacon, amely rendkívüli felelősséget kíván meg a szervezettől. Merthogy ma már élet- és halál ura lett a piacon: a felügyeleti szerep mellett ő maga a szabályozói hatóság, sőt a szanálásokról is ő dönt lényegében egyszemélyben. Természetesen van külső kontroll: minden esetben lehet bírósághoz fordulni, ám – ismerjük el – a hazai bírósági gyakorlat nincs felkészülve arra, hogy pénzügyi jogban szakavatott döntéseket hozzon.

Maga Wellmann György, a mostani devizahiteles szabályozást megalapozó jogegységi döntést hozó Kúria Polgári Kollégiumának vezetője tartotta fontosnak elmondani azt, hogy a bírók – jogászok. Ők nem tudnak és nem is akarnak elmélyülni közgazdasági és banküzemtani kérdésekben, épp ezért döntésükkel az arra hívatottakra bízzák, hogy döntsenek olyan kérdésben például, hogy az egyoldalú kamatemelések kapcsán lehet-e olyan tény, amely kapcsán a bank kamatemeléshez kapcsolatos joga megáll. A törvényhozók – politikusok. Ők ezért a bíróság által diktált tételeket átültetik a jogszabályokba. Ahol a kérdés megfordul az a felügyelet, az MNB: nekik kellene mind a bíróságoknak, mind a törvényhozóknak segítséget, mankót nyújtani. Elmondani például, hogy a forinthitelek esetében – bár a Kúria által támasztott 7 feltétel közül egyiken biztos elbukna - bizony meg kell állnia azoknak a kamatemeléseknek, amelyek azért történtek például, hogy a jegybanki alapkamat a 2005. szeptember 6 százalékról 2008 októberére 11,5 százalékra szaladt, vagy például a 2010. április 5,25 százalék helyett 2011. decemberére 7 százalékon állt a mutató. (Ettől függetlenül kell és lehet intézkedéseket, sőt akár szabályt hozni arra, hogy a jövőben a lakossági oldalon is a benchmark-alapú árazás legyen kötelező minden hitelterméknél.)

De vissza egy kicsit az alapkérdéshez. Windisch László, az MNB felügyeleti feladatokért felelős alelnöke szerint azt szeretnék, ha egy stabil, nagyon prudensen működő, magas sokkellenálló-képességgel rendelkező szektort felügyelnének, amely visszaszerzi és töretlenül élvezi a közbizalmat, hozzá tud járulni a fenntartható gazdasági növekedéshez és egészséges versenyben, átlátható és összehasonlítható szolgáltatásokon keresztül képes ellátni a feladatát. Az alelnök szerint ezen felül hasonlóképpen fontos cél a felügyelt pénzügyi intézmények fizetőképességének fenntartása is, ám ezt csak annak fényében érzi szükségesnek, hogy a szektor semmilyen körülmények között ne igényeljen állami segítséget, az adófizetők pénzének felhasználását. Korábbi cikkünkben jeleztük, hogy a problémát az jelenti, hogy a szektor nem üzleti alapon született döntések miatt évek óta jelentős veszteségeket halmoz fel, ugyanakkor az is tény, hogy ennek ellenére – hacsak a súlyosan veszteséges MKB Bank megvásárlását nem tekintjük (nem tekinthetjük) annak -, akkor a hazai bankrendszer problémáinak kezelése (beleértve a szabályozói gyengeségekből fakadó takarékszövetkezeti csődöket is) egyetlen forint közpénzbe sem került. A prudenciális felügyeletnek ugyanakkor feladata, hogy felhívja a figyelmet a rendszerszintű kockázatokra is.

Mi a jegybank jövőképe a bankszektorról?

A magas sokkellenálló-képességhez megfelelő jövedelmezőség kell – az MNB saját tanulmánya 10-12 százalékos tőkearányos nyereséget tekint középtávon ésszerűnek. Ha ennek megvalósulása irányából tekintünk az elmúlt hetek híreire, akkor kezd leginkább feszíteni a kérdés: milyen bankrendszer mellett képzeli el ezt a jegybank?

"A bankrendszer fenntartható jövedelmezőség nélkül nem tud hosszú távon stabilan működni, a prudens bank a költségeket bevételekkel fedezi, ha a tőkét nem akarja elégetni. Elégedett ügyfelek nélkül azonban hosszú távon nincs jövedelmezőség, s így stabilan működő pénzügyi közvetítő rendszer" – mondta Windisch László, s ezzel a véleménnyel nehéz vitatkozni. Ugyanakkor az elmúlt hetek lépései, s a kilátásba helyezett további intézkedések arra utalnak, hogy a jegybank árszabályozásra készül. A korábbi banki díjemelések átvizsgálása során meghozott döntéseit, a komoly bírságokat a jegybanki alelnök üzenetértékűnek és visszatartó erejűnek jellemezte. Elmondása szerint az MNB termékszintig akar lemenni az elemzésekkel mind pénzügyi fogyasztóvédelmi, mind prudenciális szempontból.

Házon belül a megoldás

Windisch szerint egészséges verseny akkor alakul ki, ha az ügyfél össze tudja hasonlítani a különböző termékeket. Az MNB segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy az ügyfelek számára átlátható legyen a szolgáltatások költsége, könnyen össze tudják hasonlítani a számlacsomagok, pénzforgalmi szolgáltatások árazását – mondta az alelnök.

A javaslat üdvözlendő, ám nyitott kapukat dönget: maga az MNB honlapján is elérhető a számlaösszehasonlító program, s ha ez nem lenne elég - a korábban a kgfb-piacon látott áttörést lekopírozva – egyre több online hitelközvetítő ügynök-alkusz (Bankráció, Bankmonitor, Netrisk stb.) is lehetővé tesz paraméterek alapján történő összehasonlítást.

Hogy itt másról is lehet szó, az leginkább Nagy Mártonnak, az MNB ügyvezető igazgatójának a szavaiból következtethető ki. Nyilatkozatai szerint az MNB-nek az a célja, hogy könnyen áttekinthető számlacsomagok kialakítására és ezzel kapcsolatos adatszolgáltatásra ösztönözze a bankokat. „Első lépésben meghatározzuk a tipikus számlacsomagokat, majd ezekről árstatisztikát, illetve díjadatokat gyűjtünk” – mondta Nagy. A végső cél Nagy szerint az, hogy minden bank rendelkezzen 5-6 tipikus számlacsomaggal, amelyet könnyen össze tud hasonlítani egymással az átlagos ügyfél, és ki tudja választani a számára legmegfelelőbbet.

Ez nagyfokú sematizálást jelenthet a piacon, amely alapján nehézzé válik a banki innováció, ráadásul az egységes termékek esetében egyetlen lehetőség a versenyre a díjak csökkentése. Furcsa lehet ezzel érvelni, de a díjak minimalizálása csak egy bizonyos szintig lehet ügyfélérdek, hiszen – maradva az előző mondatnál – a jövőben a speciális ügyféligények kielégítésére nem, vagy csak sokkal magasabb díj mellett lesz hajlandó a bankszektor, amely révén a fogyasztó többet veszít a vámon (a külön kérés díján), mint amit nyer a réven (az olcsó számlacsomagon).

Akaratérvényesítés

De még ezzel sem lenne baj. A gond ott kezdődik, ha a felügyeleti feladatokat ellátó MNB – élve szabályozó jogkörével – a fejébe vett változásokat tűzön-vízen keresztülviszi. Márpedig az ügyvezető igazgató egyértelműsítette: ha nem megy cukorral, ők bizony a korbácsot is használni fogják - ha nem sikerül zöldágra vergődni a bankokkal, illetve a verseny nem kényszeríti ki az összehasonlítható számlacsomagokat, szolgáltatásokat, úgy elgondolkoznak azon, hogy a törvényalkotóknál jogszabály-módosítást kezdeményezzenek a cél elérése érdekében.

Elveszett verseny

A probléma ott folytatódik, hogy ha sematizáljuk a világot, elveszik a verseny. Maga Nagy Márton a Gazdasági Rádióban ezt a folyamatot úgy ábrázolta, hogyha a bankok a beszabályozott kamatokon nem tudnak „nyerni” és a későbbiekben a díjakon és jutalékokon sem „nyerészkedhetnek”, akkor bizony költségeket kell csökkenteniük.

Most ne ragadjunk le ott, hogy a jegybanki számok szerint a bankok a mérlegfőösszeg-csökkenéssel párhuzamosan folyamatos költségcsökkentésben vannak – 2009-hez képest az idén az I. negyedévben 16,7 százalékkal csökkent a mérlegfőösszeg és 16,3 százalékkal a bankok igazgatási költsége, míg 2011-hez képest 8,1 és 4,8 százalékos volt a visszalépés. Mindezt úgy, hogy a bankok folyamatosan bíznak abban, hogy elindul az üzlet, ezért az állományi létszám lassabban csökkent. Persze ez akkor újabb költségcsökkentési lehetőség, de nem feledhető, hogy a magyar gazdaságban unikumnak számít ez a szektor – itt ugyanis mindenki teljes bérre van bejelentve.

De vissza az ügyvezető igazgató gondolatmenetéhez. Ha költségcsökkentésre kényszerülnek, akkor már nem kell egy főtérre 5-4-3 bankfiók. Nagy Márton szerint a költség-nyomás miatt előtérbe kerülnek a fúziók, s középtávon nem lesz ennyi nagybank Magyarországon. A kérdés már csak az, hogy ha egy nagybank nem tud majd megélni a kamat- és díjoldalon szabályozott piacon, milyen élet vár a kisbankokra, akikre üzemméretük nyomán a szükséges fejlesztések (informatikai, bankbiztonság, stb.) fajlagosan nagyobb terheket rónak?

Ha pedig ezt végiggondoljuk, egyes, meglehet, végletekig kisarkított szcenáriókban úgy láthatjuk, hogy talán már nem vagyunk túl messze a kiinduló reklámtól. Tessék választani…