A magyar állam "univerzális bankként" szeretné tovább működtetni az MKB-t, a banknál szükséges egy "reorganizáció, feljavítás" is - mondta nemrég Varga Mihály. A bank további sorsáról a szerdai kormányülésen döntenek.
Új helyzet a magyar bankszektorért folyatott harcban
Miközben a jegybank vezetői 2-3-4 nagybankról beszélnek, amelyek elhagyhatják az országot, addig Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter arról beszélt, hogy a magyar bankrendszer tőkeellátottsága jó, a külföldi tulajdonosok az elmúlt hónapokban sorra nyilatkoztak arról, hogy eszük ágában sincs a magyar piacról kivonulni - e tekintetben a jelek szerint még a kormányzati szektor is megosztott.
Az MKB megvásárlása új helyzetet teremtett abban a játszmában, amely a hazai tulajdonban lévő bankok részarányának növelését célozza: pusztán ezzel a vásárlással teljesült az 50 százalék feletti részarány elérése, de érezhető, látható, tudható, hogy ez nem elegendő.
A nagy vízválasztó a devizahiteles-törvényben szereplő kitételek miatt meginduló banki perek utáni árfolyamrés- és egyoldalú kamatemelés-visszaírás és emellett a devizahitelek forintosításának kérdése lesz. Ezek azok a pontok, amely szektorszinten ezermilliárdos veszteségeket jeleznek előre, s mutatják a kivonulás útját egyes külföldi pénzintézeteknek. A kérdés más aspektusairól egy későbbi anyagban fogunk értekezni, most és itt inkább azzal foglalkozunk, hogy vajon megéri-e, ha bankot vesz az állam.
Tényleg kitalicskázták a pénzt?
Az első érdekes kérdés, hogy Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn arról beszélt, hogy önmagában hiba volt eladni a hazai tulajdonú bankokat. Merthogy – hangzik azóta is a kritika - ezermilliárdokat vontak ki az országból! Ezzel érvelt a múlt hét végén a nemzetgazdasági miniszter is. Csak azt felejtette el Varga Mihály, hogy a külföldi bankok nem tőkét és nyereséget, hanem likviditást „talicskáztak ki” a magyar gazdaságból – jószerivel a kinti betétesek pénzét, amelyet korábban itt fektettek be.
Annak, hogy itthon nem volt megfelelő mértékű megtakarítási állomány, történelmi és politikai okai vannak. Történelmi, mert a rendszerváltás és a korábbi piacok elvesztése utáni pillanatokban még nem igazán volt miből megtakarítani és politikai, mert például amikorra a 2000-es évek közepére újra elindult felfelé a megtakarítási görbe, akkor a politika új irányt akart adni a beruházásoknak, a támogatott lakáshitelekkel, illetve a fogyasztásra buzdítással elindult a túlköltekezés időszaka hazánkban, amit azután a devizahitelezés követett. Miután ennek nem volt meg a belső forrásai, így jött a külső „segítség”, a német, osztrák betétesek pénze, amelyet itthon magasabb hozam mellett lehetett kihelyezni.
Az állami bank nem adott volna devizahitelt?
Dőreség lenne azt hinni, hogy a magyar többségi tulajdonban tartott bankrendszer képes lett volna ellenállni annak, hogy az adott gazdasági és kamatkörnyezetben devizahitelt kínáljon az ügyfeleknek. Jó példa, hogy a lényegében csak hazai forrásokkal ellátott OTP is kénytelen volt meghajolni a fogyasztói akaratnak és – csakúgy, mint a többségi magyar bankrendszer tette volna – a piacon megvenni a devizát, amit a versenytársak az anyabankjuktól kaptak. El kell fogadni Király Júlia volt MNB-alelnök azon véleményét, amely szerint a 2000-es évek derekán valamennyi közgazdasági Nobel-díjas devizában adósodott volna el Magyarországon.
De térjünk inkább vissza ahhoz, hogy mi várt volna a többségi magyar bankrendszerre. Maga az „új” MNB állapította meg az optimális bankrendszer ismérveit meghatározó vitairatában, hogy az elmúlt 5 évben 2393 milliárd forint veszteség keletkezett a bankrendszerben – miközben a statisztikák szerint az „aranykornak” számító 2003-2007 között ennek töredéke volt a bankrendszer tiszta profitja. Mindehhez hozzávesszük, hogy az MNB kimutatásai szerint a hazai kereskedelmi bankok a kétszintű bankrendszer kialakulása óta Magyarországon megtermelt nyereségük 73 százalékát visszaforgatták a hazai üzletmenetbe, s emellett 2008 óta több, mint 1000 milliárd forintot fordítottak magyar bankjuk tőkehelyzetének rendezésére – nos akkor nem igazán lehet kérdés, hogy lenne-e létalapja annak, ha magyar kézben marad a bankrendszer. (Csak a most az államnak átpasszolt MKB esetében a tulajdonos Bayerische Landesbanknál arról beszélnek, hogy 2 milliárd eurót költöttek a magyar bankra.)
Ilyen szintű veszteséget – annak a ráeső részét – a magyar állam nem tudta, tudná kezelni. Orbán Viktor tusványosi kijelentése azért furcsa, mert a miniszterelnök az elmúlt hónapokban mélyen hallgatott arról, hogy 2010 környékén még a többségi állami kézben lévő szlovén bankszektort állította példaként Magyarország elé. Azóta látjuk, hogy a bankkonszolidációban majdnem csődbe ment az az ország is, ahol pedig nem volt olyan szintű költekezés, mint nálunk.
Nem attól lesz erős, hogy magyar
Persze az MKB eladása kapcsán is érezhető, hogy a hazai tulajdon nem biztos, hogy állami tulajdont jelent. De a takarékszövetkezetek története is mutatja, hogy bizony költségvetési pénz nélkül nem nagyon működtethető még az egyébként (ügyfél)forrásokkal viszonylag jól kistafírozott szövetkezeti szektor sem. Már csak azért sem, mert nincs meg az a tőke, amely „civilként” be tudna szállni rendszerszinten fontosnak mondható bankok tulajdonosi körébe. A hazai kezdeményezések közül Demján Sándorék Gránit Bankja komolyan gyürkőzve, szinte folyamatos tulajdonosi tőkepótlás mellett halad-haladgat, de messze még a középbanki szint is, a Raiffeisenért sorba álló Széchenyi Bankról meg mostanság inkább olyan hírek kelnek szárnyra, hogy az állam a saját tőkebefektetéséért is aggódhat. Hát igen, nem könnyű bankot működtetni Magyarországon…
Persze egy mostani beszállás még érdekes is lehet: a veszteségek zömén túl vagyunk, újraindul a hitelezés, bár a megtakarítások terén jelenleg az állam a bankok legfőbb vetélytársa, de akár lehet a „nulláról” indulni. E tekintetben még az is jó hír lehet, hogy az MKB-ért is inkább fizet a tulajdonos, csak vigyék már. Ilyenkor azonban ott feszül a kérdés, hogy vajon miért nem jött össze az üzlet az OTP-vel? Lehet, hogy a mostaninál többet kellett volna fizetnie a BLB-nek, hogy a Nádor utcában is kijöjjön a matek?
Miért éri meg az államnak? Hol vannak a buktatók?
Adott egy bank, amely azért, hogy a még működő üzletágai eladhatóak legyenek (amelyek nem épültek le az átmenet alatt, mint a korábban piacvezető faktoring), nekifutott már az MNB által őszre ígért rossz bank koncepciónak. Nem lehet kérdés, az elmúlt időszakban mindent, ami csak belefért, leírtak az MKB-nál, de ettől függetlenül nem biztos, hogy nem jelent további veszteséget majd a banknak, ha a jegybank (vagy a megbízásából tevékenykedő rossz bank) – miként azt Rogán Antal Fidesz frakcióvezető volt szíves nyilvánosságra hozni – maximum 20 százalékos értéken hajlandó átvenni a vagyonelemeket. Márpedig az MKB-ban bebukott projekthitel még van dögivel…
Nem hallgatható el az sem, hogy bár a bank nem volt kulcsszereplője a devizahitelezésnek, de anekdotikus volt a piacinál messze magasabb hitelfedezeti (LTV) értéken történő folyósítása. Márpedig a mostani szabályok, az árfolyamrés és a kamatemelés, főleg pedig a forintosítás ilyen paraméterek mellett bizony az átlagos hitelösszegre vetítve magasabb veszteséget jelenthetnek.
Az államnak tehát úgy kellett számolnia, hogy ezen veszteségeken túl is megérje bankot venni – piaci számok szerint ez meglehetősen kérdéses megoldás. Azt ugyanakkor csak remélni lehet, hogy például a devizahitelezés terén nem érvényesül a „kivéve a gyevi bírót” szabályozás és nem mentesülnek mondjuk – a takarékszövetkezeti átalakulás analógiájára – a fizetés alól „azok a bankok, amelyek 20014. évben kerültek állami tulajdonba”. Mert ugye, ilyen nem lehet egy piacgazdaságban, kedves olvasó?
Ki fogja ezt egy év múlva megvenni?
Újabb kérdés, hogy a rövid távú veszteségfinanszírozáson túl, amely – miként a fentiekből láttuk – nem bizonyos, hogy kijön az egyébként jelentős német tőkejuttatásból (a 17 milliárdos vételárral áll szemben 80 milliárdnyi év eleji és 84 milliárdnyi még hátralevő tőkeemelés, valamint 120 milliárdnyi korábbi követelés-leírás), hogyan gondolhatja bárki, hogy 1-2 éven belül ígéretes, eladható bank lehet az MKB. Főleg, hogy ezt az eladást a stratégiai cél a többségi magyar tulajdon megtartása mellett kell érteni. Hogy honnan érkezhet a magyar hátterű új nábob, aki bankot akar venni és van elég tőkéje finanszírozni is – ezt ma még nem tudni. Nagy valószínűséggel csak állami segítséggel tehetné meg – vagy bizony külföldi tulajdonosnak kell lennie…
30 százalékos állami tulajdon? Nem hinnénk...
Arról, hogy Hegmanné Nemes Sára, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium vagyonpolitikáért felelős államtitkára szerint az idei első negyedév végi 25621 milliárdnyi kereskedelmi banki mérlegfőösszegen belül 30 százalékos állami tulajdon lenne kívánatos, a fenti tények és a kormányzati lehetőségek fényében nem is lehet reálisan beszélni. Ennek egyetlen útja van: ha kizavarjuk az ittlévőket. Bár vannak erre utaló jelek, ám mi most higgyünk inkább a nemzetgazdasági miniszternek, aki szerint a külföldi tulajdonosok kitartanak hazánk mellett és vállalják bankjaik finanszírozását. Varga Mihály pontosan tudja, hogy ez jó.
De egyedül semelyik párt nem fog tudni kormányt alakítani. 
