Azt már megnéztük a közelmúltban, hogy az euró bevezetése előtt egyszer már volt a franknak árfolyamküszöbe, akkor a márkával szemben. Ez egy természetes állapot volt, az akkori 4-ből 3 németajkú ország (Svájc csak német többségű) valutája össze volt kötve, de ezt gazdaságuk fejlettsége és szoros kereskedelmi kapcsolataik teljes mértékben indokolták. A német márka, az osztrák schilling és a svájci frank az euró előtti időszakban stabilak voltak egymáshoz képest.
Nem olyan régi pénz
De vajon mi adta a a svájci franknak azt a hírnevet, a befektetőknek pedig azt a fanatikus hitet, amivel 2011 után az alpesi valuta felé fordultak, és mindenáron abba menekültek? Azt hihetnénk, hogy egy több száz éves valutáról van szó, esetleg a legősibb európai pénzről. Erről azonban szó sincs, a frank csak 150 éves múltra tekint vissza, miközben például az angol font már közel 1300 éve létrejött Nagy Károly frank birodalma pénzrendszerének mintájára.
1798 előtt Svájcban a kantonok saját pénzt használtak, az egész országban érvényes állami pénz nem létezett. 1798-ban francia mintára bevezették ugyan a frankot, de 1804-ben aztán visszaadták a kantonoknak a pénzkibocsátás jogát. Miután Svájc 1848-ban szövetségi állammá vált, 1850-ben törvényt hoztak a szövetségi valuta, a frank bevezetéséről. A minta megint a francia pénznem volt: a francia ezüstfrank érmének megfelelő érmét nyomtak.
Érmeunió
1865-ben Svájc belépett egy bizonyos valutaunióba, pontosabban érmeközösségbe, ez volt a Latin Érmeunió. A tagok Svájcon kívül Franciaország, a frissen létrejött Olaszország és Belgium voltak. Ez az együttműködés 1865-től az első világháború kezdetéig, papíron azonban még 1926-ig fennállt. Az érmeunió lényege az volt, hogy meghatározták, a pénznem egy egysége mennyi ezüstöt ill. aranyat tartalmazott. A pontos mennyiségek: 4,5 gramm ezüst ill. 0,29 gramm arany.
Bankjegyeket 1907-ig csak a kantonok bankjai bocsátottak ki, a mostanában sokat emlegetett Svájci Nemzeti Bankot 1907-ben alapították, akkortól kezdve ez az intézmény gyakorolta a bankjegykibocsátás monopóliumát. A mai értelemben vett svájci frank tehát csak ekkortól, vagyis bő 100 éve létezik.
A valuták királya
De mitől lett 100 év alatt ez a pénznem a valuták királya, mondhatni a valutatartók istene? Az okok ésszerűek: a frank bevezetése óta soha nem volt komolyabb infláció, így leértékelődés sem. Emellett az ország nem vett részt egyik világháborúban sem, így gazdaságát és értelemszerűen valutáját sem érték károk. Míg a háborúkban ill. az utánuk következő időszakokban a legtöbb európai valuta megviselődött (sőt, maga a német márka mindkétszer teljesen elvesztette értékét, és újat kellett bevezetni), addig a frank szinte az egyetlen európai stabil valutaként funkcionált ezekben az időszakokban. Végül még a mindenható dollárnál is értékesebbnek bizonyult: az amerikai valuta a 60-as évektől inflálódni kezdett, ezért végül leértékelődött a svájci frankkal szemben is.
Ezzel párhuzamosan kialakult egy jól működő, stabil bankrendszer, ami az egész kontinens, sőt időnként az amerikaiak számára is effektíve biztos menedékhellyé tették Svájcot. Nemcsak maga a valuta került a bizalom középpontjába, hanem földrajzilag az ország is. Az oda menekített vagyonok nem voltak kitéve háborúknak, gazdasági-politikai válásoknak, leértékelődéseknek. Így aztán az ország a zűrös 20. század folyamán elnyerte a pénzügyi végső menedékhely címet, teljesen jogosan.
Nyűg lett
Ez a hírnév a piac emlékezetébe vésődött, emiatt kezdett a tőke az eurótól való első ijedelem hatására svájci frankba menekülni, és végül ezért szánta el magát a svájci jegybank január 15-én, hogy lerombolja ezt a mítoszt. Korábban bőröndben hordták oda a pénzt, így az véges mennyiségű volt, de most már a világot behálózó elektronikus pénzpiacon bármennyi oda tudott zúdulni. Nyűg lett a menedékhely szerep, gátat akartak neki szabni.
Íme, a kedd esti devizaárfolyamok. 
