Santa Maria del Real de Nieva – Villeguillo, 28 kilométer (plusz 2 kilométer a szállástól).

Frissen keltem, a motelben előző este még volt napi menü, ami jó választás. A napfelkeltét már kint élveztem háromnegyed nyolc körül. A levegő hűs volt, úgy 13 fokos. Az autóút mellett visszagyalogoltam a városba, ahol a reggeli fényekben még betértem a katedrális kerengőjébe. Nagyszerű, hogy mindig nyitva volt! Az első gondolat: szabad hozzáférést mindenkinek! Ezt mindig is támogattam. Szerintem a szabadság, közbizalom és lelkesítés miatt megvan a pozitív társadalmi hatása.

A hosszú nevű Santa María del Real de Nievából a szimpla Nievába egy kis dombon lefelé két kilométer az út. Niveában is szép a templom, de zárva volt.

Az oldalbejárat melletti pillérekern egy hatalmas helyiség állt, hozzánőtt a templomhoz. Kis ablakos emeletére oldalt lehetett egy lépcsőn felmenni és egy rendkívül szűk ajtón át bejutni. Mi lenne, ha ebből zarándokszállást csinálnának?

A templommal szemben volt már egy új, viszonylag ízléses “falusi turizmus” kis szálló. Bárt, boltot hiába kerestem. Ez is egy szinte kihalt település. Csak egy autóval, egy fiatal fiúval és egy bácsival találkoztam.

Innen 11 kilométerre következett Nava de la Asunción. Rövidesen fenyőerdőbe értem, és a mai nap nagy részét ott is gyalogoltam. Az erdő szélén sportbútorok és egy gyermekcsúszda. Az egyik két kerék volt, amit két kézzel lehetett tekerni. Kipróbáltam. Az erdő hamarosan hatalmas gyantatermelő egységnek bizonyult. Két munkást is láttam, fenyősértő készülékkel. Gondolom ők a gyantászok, a „gyantázós” szó mintha foglalt lenne.

Két bácsi is jött. Az egyik egy magától bottal eltartott dzsekit hozott. Vajon miért így? Talán találta, szemétnek tartja és ragadós? Így viszi ki az erdőből?

Aztán felfedeztem a hordókat. Szép színesek és mindenfelé hevertek. Egyre többet fényképeztem őket. Hosszú volt az út. Majd jelleghatár következett. Fiatalabbak lettek a fenyők, és nem csapolták őket. Régi tengerparti nyaralások jutottak eszembe a fenyőkről.

Később az út egy hatalmas felszíni fejtésen haladt át. Kavicsot és homokot bányásztak nagy teherautókkal és egy igen zajos osztályzóval. Egy ideig jobbra és balra is egy-egy rendkívül mély gödör húzódott. A peremen töltés, tetején drótháló-kerítéssel. Azért nem volt félelmetes a mélység, mert nem lehetett látni. Csak a gödör túloldalán látottakból lehetett kikövetkeztetni.

Nem félek, ha nem látom? – ezen gondolkodtam el egy kicsit. Azért mindig lehet valamit találni, amitől rettegni lehet. Még mindig próbálok erről leszokni. Most valamivel jobban megy, mint régebben.

A fenyveseknek, benne a kavicsbányával vége lett, és klasszikus mezőgazdasági részre értem. Eredetileg ilyenből képzeltem el többet, így az eddigi út Madridból váratlan szépségével nagy meglepetést okozott. Öntözött répákat láttam. Volt az erdőszélen egy disznóól is. Miért nem engedik ki a kifutóra az állatokat, ha van elég hely? Az almozás nehézsége miatt?

Nava de la Asuncióba egy kisházas és így szegényebb városrészen át vezetett be az út. Kerestem a fő templomot: zárva volt. A főtéren bár sem volt. Napi menüt szerettem volna, egy szállodába irányítottak. Ott mondták, hogy még korán van, csak később lesz. Ebben nem voltam teljesen biztos, mert izzadtan és hátizsákkal kilógtam a vendégek közül.

Csüggedten indultam tovább kifelé a városból, amikor egy kis templom következett, mellette bárral. Nagyon kedvesek voltak. Tortillát meg szendvicseket (pinchos) kínáltak. Az egyiken mintha panírozott malacfület haraptam volna. Finom volt.

Amit kértem, az megadatott, csak kicsit később, és kicsit más formában. Ezen az elvarázsolt úton ez gyakran megesik. Megjelenik az, amire gondoltunk, de nem éppen úgy, hanem valamilyen csavarral.

Ezek után megint szántók és fenyves jött, igaz, már csak kilenc kilométer hosszan. Az egyiknek a közepén hatalmas fóliás kertészet áll. Nem tudtam kitalálni, milyen növény volt benne. Lábas tálcákon állt és a fólia alatt öntözték. A fólia oldalt nyitott volt.

A legtöbb helyen tujakerítés akadályozta a belátást. Egy helyütt mintha fekete-afrikai beszédet hallottam volna. Vagy csak képzelődöm a bevándorlókról?

Megérkeztem Cocába. Igen, olyan, mint a kóla, csak cola nélkül. Nevét a római településnévből eredezteti. Láttam két zarándokot, akik a helyi szállás felé mentek. Kagylóval díszített hátizsákjuk volt és az alberge feliratú jelet követték. Ma nem találkozom velük, mert én még elmegyek a hét kilométerre lévő következő faluig.

Cocában egy mentes sört ittam a városkapu melletti bárban. A sok gyaloglásban megszomjazik, megéhezik az ember. Van városfal-maradvány és egy lovagvár! Gótikus téglaépület várárokkal, tornyokkal. A turisták kedvence: jól fényképezhető.

A kihalt városi főtéren katedrális. A kiskapu nyitva volt, be lehetett menni. Nem volt bent senki. Úgy látszik, itt bíznak az emberekben. Nyitott (templom) kapukat szeretnék!

Pecsétet a zarándok-útlevelembe hiába kerestem. Ez még fiatalabb út, nem rendezkedtek be rá. És ezután jött az extra meglepetés: Szent Miklós tornya. Eszméletlen alkotás. Négyzetes torony íves ablakokkal, amelyek többnyire vakablakok. A környéken senki, nem lehetett bemenni.

Innen egy folyócska mentén vezetett az út, Coca mellett átkelve rajta. A völgy hirtelen és elég mély. A vízhozam igen szerény. Úgy tűnik, hogy a laza talajba könnyen vágta be magát.

Az utolsó kilométerek fárasztóak voltak, és azon aggódtam, hogy lesz-e szállásom Villeguillóban, mert a szállásadókat nem tudtam elérni. Aggodalmam fokozódott, amikor a bárt zárva találtam, pedig még előző nap azt mondták, hogy ma nyitva lesz.

A néptelen kis utcákat járva egy idős hölgyet láttam meg egy kapualjban. Az első ember, akit itt láttam. Kérdeztem, hol a zarándokszállás, nyitva van-e.

Mutatta, hogy a rézsút lévő házba kopogjak be, ott adnak kulcsot a sarkon túli épülethez. Hogy hova kell bekopogni, azt semmi internetes tudomány nem mutatta volna meg. Úgy éreztem, szerencsés vagyok.

A szállás szerény, tiszta, viszonylag tágas, és én vagyok az egyetlen vendég. Megtudtam, hogy a bár is nyitva lesz héttől. Milyen jó, hogy előző nap ezután telefonáltam! Ekkor is szerencsém volt. Vagy mégsem? Bízzunk, és adatik! – gondoltam.

(Folytatjuk.)

Az El Camino-cikksorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.