Igazából már Mexikóvárosban repülőgéppel leszállni is elképesztő élmény, mivel az ember úgy érzi, hogy egyenesen a város központjába érkezik, miközben a láthatáron minden irányba csak házak, éjszaka pedig fények látszanak. Persze a nemzetközi repülőtér nem a város közepén van, az érzékcsalódást a felfoghatatlan méretek okozzák. Ugyan magának Mexikóvárosnak a területe „csak” 1485 négyzetkilométer, de a teljes metropolisz területe (hivatalos nevén a Zona metropolitana del Valle de México) 7866 négyzetkilométer, tehát nagyjából egyharmaddal nagyobb, mint Pest megyéé. Kicsit több mint 22 millióan laknak e területen, és természetesen az ilyen metropoliszokhoz hasonlóan nem annyira városként fogható fel, inkább egy önálló országnak tekinthető, teljesen eltérő kultúrájú és fejlettségű kerületekkel.
Ennek megfelelően nemcsak repülőgépről sokkoló a város, hanem közelebbről is, főleg ha valaki, mint én akkor, először jár Európán kívül. A furcsa, kicsit szédelgő érzés még a következő egy-két napban is megmaradt, ebben persze az időeltolódás, és a több mint 2000 méteres tengerszint feletti magasság hatásai is benne voltak a teljes elveszettség, a furcsa szagok és amellett, hogy sokszor nehéz volt eldönteni, hogy csak kíváncsian vagy éppen a nálunk lévő tárgyak értékét számolgatva méregetnek a helyiek.
Nem kell keresni a bajt
Aztán szerencsére sikerült összecsiszolódni az országgal, és sokszáz kilométernyi vezetést is magában foglaló, a Yucatán-félszigetre, majd Oaxaca tartományra is kiterjedő utazás sokkal inkább lenyűgöző és érdekes, mintsem félelmetes élményeket hozott. Szóval ha valaki esetleg azért nem tervez Mexikóba utazni, mert fél, hogy valami baja eshet, azt alapvetően meg tudom nyugtatni: átlagos európai turistaként viszonylag nehéz nagy bajba kerülni Mexikóban.
De ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen. A fenti megállapítás arra vonatkozik, aki egyrészt hajlandó néhány alapvető szabályt betartani, másrészt képes józan ésszel végiggondolni bizonyos helyzeteket. Fontos, hogy úgy alapvetően nem ajánlott olyan helyekre menni az országon belül, ahol köztudomásúan a drogkartellek az urak, és rendszeresen lövöldöznek az utcákon. Mexikó elég nagy ország, hónapokra elég látnivalóval, és ha nem is akar az ember csak a legturistásabb helyeken maradni, akkor is van bőven a kettő között átmenet, ahol elég eredetinek érezhetjük magunkat anélkül, hogy golyóálló mellényt kéne hordani.
Persze Mexikó még a békésebb helyeken is tud kicsit félelmetes lenni. A városok központjai, a turistalátványosságok környéke legfeljebb zavarbaejtően színes és szagos forgatag, de elég kocsival egy rossz lehajtót választani, gyalog néhány sarkon rossz irányba fordulni, és világos hajjal és bőrrel, turistás ruhákban néha nagyjából egy sétáló bankjegykötegnek érezheti magát az ember. Egy kint élő magyar srác tanácsa e helyzetek elkerülésére annyi volt: ha már percek óta nem látsz egyetlen más turistát, turistáknak szóló boltot sem, akkor fordulj vissza, és menj olyan helyre, ahol még láttál. Oaxacai szállásadónk pedig egyszerűen bejelölt a térképen egy területet, ahova lehetőleg ne nagyon, sötétedés után pedig egyáltalán ne menjünk. Nyilván ez nem véd meg például a zsebtolvajoktól, de velük a budapesti metrón is lehet találkozni, és azért mégsem ugyanaz, ha az embert fegyverrel kényszerítik egy bankautomatához, mintha a zsebéből húznak ki néhány bankjegyet vagy akár az egész pénztárcáját. Amikor olyan híreket olvasok, hogy mattrészeg turistákat valami gyanús mexikói külvárosban az éjszaka közepén elraboltak, hogy aztán minden nélkül, üres pénztárcával, leszívott bankkártyával tegyék ki őket néhány nappal később a semmi közepén, akkor a kötelező sajnálkozás mellett azért felmerül az a gondolat is, hogy mire számítottak, amikor egy olyan negyedben kóvályogtak öntudatlanul, ahol egy háztartás havi jövedelme nagyjából az egyikük lábán lévő cipő árának felel meg.
A másik, kicsit kellemetlen érzést a hatóságok állandó, fegyveres jelenléte adja. A városok utcáin is rendszeresen találkozni automata fegyverekkel felfegyverzett, fenyegető egyenruhás rendőrökkel, csendőrökkel, katonákkal, az utakon megszokott látványnak számítanak a pickupok hátulján utazó maszkos, sisakos, gépkarabélyos osztagok. És akkor ott vannak az ellenőrzőpontok az utakon: homokzsákok, néha gépfegyverállások, esetleg páncélautók közé kell behajtani, hogy átadjuk iratainkat ellenőrzésre.
Nyilván az ember az eszével tudja, hogy ezek a marcona fickók alapvetően éppen részben az ő biztonsága érdekében vannak ott mindenhol, mégis kicsit gyomorszorító érzés újra és újra találkozni velük, és elképzelni, hogy mi történhet, ha valamilyen ügyben nézeteltérés alakulna ki köztünk.
Amikor például Oaxacában sikerült megcsípetni magam (kétszer) egy a nadrágomba bújt skorpióval, akkor az első ijedtségen, és egy másnapos helyett még szombat hajnalban nagyon aznapos doktor által beadott injekción túlesve el kellett indulnunk vissza Mexikóvárosba, hogy elérjük a másnapi repülőgépet. A skorpiócsípéseknek különösebb hatása azon kívül nem volt, hogy furcsán zsibbadt a lábam, viszont egyedüli jogosítványbirtokosként nekem kellett vezetnem. Amikor aztán a szokásos homokzsákos, gépfegyveres ellenőrzőponton kiszálltunk, hogy egy vécét keressünk, lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, amint nagyjából 12 szavas spanyol szókincsemmel kezdem el magyarázni ezeknek az M16-os karabélyokat lóbáló fickóknak, hogy nem, nem részeg vagyok vagy drogos, hanem a hajnali skorpiócsípések hatására támolygok a kocsik között. Végül szerencsére megúsztuk ezt is, a skorpiócsípést pedig mindenkinek ajánlom: legalább fél évre minden megfázós, influenzaszerű nyavalyát távol tart az embertől, csak arra kell figyelni, hogy ne a kis fehér, potenciálisan halálos mérgű, hanem a nagy fekete, tengerparti fajtával csípessük meg magunkat, de hát ennyit igazán meg lehet tenni.
Egyenlőtlen elosztás
Ezeken kívül igazából csak a szegénység az, ami kellemetlen érzéseket kelthet a Mexikóban turistáskodókban. És ez az, amiről most ez az egész, bő tíz évvel ezelőtti utazás is az eszembe jutott. Minden bizonnyal megszavazza ugyanis nemsokára a magyar parlament a szociális ellátásról szóló törvény bejelentett módosítását, amely szerint a legutolsó sorban vállal az állam felelősséget a magyar állampolgárok szociális biztonságáért.
Mexikóról talán mindenki tudni véli, hogy nagy ott a szegénység. Ez egyrészt igaz is, hiszen a 2020-as adatok szerint a népesség 43,9 százaléka, tehát bő 50 millió ember él a szegénységi küszöb alatt, és rengetegen nem jutnak sem elemi egészségügyi ellátáshoz, sem semmilyen kormányzati segélyhez. A szegénységben élő gyermekek oktatáshoz való hozzáférése is nagyon alacsony szinten van, középfokú oktatást például csak a gyerekek 62 százaléka kap.
Ezek világviszonylatban is igen rossz értékek, miközben Mexikó egyébként egyáltalán nem annyira szegény ország: a világ 15. legnagyobb gazdasága, egy főre jutó GDP tekintetében pedig a 72. helyen áll, közelebb Magyarországhoz, mint mondjuk Magyarország Németországhoz. A gondot a nemzetközi szervezetek szerint egyfelől a jövedelmek eloszlásának kiugró egyenlőtlensége okozza. Mexikó teljes gazdaságának nagyjából 13 százaléka 15 (tizenöt) milliárdos üzletember kezében összpontosul, de ha a jövedelmeket nézzük, akkor a jövedelmi szempontból legfelső 10 százalék 30-szor többet keres, mint az alsó 50 százalék. A másik fő gond az iszonyatos mértékű korrupció, ami miatt a gazdasági teljesítmény egy jelentős része nem az állami szolgáltatások bővítésére és javítására, valamiféle működő szociális háló létrehozására fordítódik, hanem magánzsebekbe vándorol. Közben az utcákon jól fizetett és jól felszerelt, állig felfegyverzett rendőrök tartják fenn a rendet, kivéve persze, ha a megfelelő embereket megfélemlítő vagy lefizető nagystílű bűnözők felségterületéről van szó.
Khm, ismerős a fentiekből valami esetleg? Ha valaki azt mondaná, hogy Magyarország azért még nem tart itt, annak igaza lenne, viszont Mexikóban is van már, ami jobban működik. Igen, ott az állam gyakorlatilag a sorsára hagyja a bejelentett munkahellyel és jövedelemmel nem rendelkező rétegeket, viszont azt a kiskaput meghagyja számukra, hogy valamiből összekaparhassák a létfenntartáshoz szükséges, európai szemmel nevetségesen alacsony összegeket.
Ha azt gondolnánk, hogy Mexikóban kéregetők hada veszi körül a „gazdag” turistákat, nagyon tévednénk. A templomok lépcsőin egy-egy koldussal lehet találkozni, mindenki más viszont valamit csinál. A nagyvárosokban például minden utcaszakaszon van egy „hivatalos”, szutykos piros kendőt lobogtató ember, aki a parkolóhelyeket osztogatja némi apróért az autósoknak. A mexikóvárosi metrót folyamatosan árusok járják, akiktől az ételtől-italtól kezdve a legújabb slágereken és a borotválkozókészleteken át valószínűleg mindent meg lehet venni a kiszuperált szovjet atomtengeralattjárón innen. Amikor két város között, a semmi közepén bedugult egy baleset miatt az autópálya, a mentőkkel és a tűzoltókkal együtt kerültek elő – máig sem értem hogy honnan – a dugóban araszoló autósoknak frissítőt, gyümölcsöket, szalmakalapokat kínáló árusok. A közép-mexikói dzsungel egy kanyargós útján egyszer csak egy keresztbe kifeszített kötél tűnt fel autónk előtt. Már készültem, hogy rükvercben lepadlózom az autót, amikor előkerülnek a fegyveres emberrablók, de helyettük 5-10 éves gyerekek kínáltak gyümölcsöt, kézműves portékákat nekünk a bokrok közül kiugorva.
Mindezt az állam nemcsak eltűri, de segíti is: az összesen 200 kilométer hosszúságú mexikóvárosi metróra például egy jegy jelenleg 5 pesót kóstál, ez nagyjából 100 forintnak megfelelő összeg, és ezzel a jeggyel korlátlan ideig, akárhányszor átszállva lehet rajta utazni – e nélkül a peremkerületek nyomornegyedeiben lakóknak esélyük sem lenne bejutni a város „pénzesebb” részeire, ahol valamilyen árut vagy szolgáltatást eladhatnak. Azt is nehéz elképzelni, hogy a különböző hatóságok túl gyakran vegzálnák az utcai árusokat a számlaadási gyakorlatukat, vagy éppen a higiéniai előírásoknak való megfelelésüket vizsgálva, és mondjuk 88 forintnyi peso hibás lekönyveléséért 12 napra bezárnának egy üzletet. A legkisebb jövedelmek adómentesek, de évi nagyjából 1,4 millió forintig is csak 6,4 százalék jövedelemadót kell fizetni.
Szóval ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy elműködhet-e egy ország úgy, hogy az ország vagyonának nagy része néhány kiváltságos kezében összpontosul, a népesség egy jelentős része szegénységben és tudatlanságban van tartva, szociális háló pedig nincs, és aki ki akar törni a szegénységből, az a legjobban teszi, ha a gazdagabb szomszédos országokban vállalja el akár a leglenézettebbnek számító munkákat, akkor a válasz igen, Mexikó is elvan, köszöni szépen. Ehhez viszont az sem árt, ha az állam cserébe egy bizonyos szint alatt békén hagyja az embereket, és nem betarthatatlan és értelmetlen szabályozásokkal vegzálja még őket.
A befektetők a dicső nap előtt aranyba menekítik a pénzüket. 
