Páratlan nyelv, páratlan csapat – barangolás Baszkföldön I.

„Agur!” – mondja búcsúzóul a fekete hajú, 20-30 év körüli eladólány az Athletic Club szurkolói boltjában, miközben átnyújtja a klub címerével ellátott papírtáskát, benne egy Athletic- és egy San Mamés-pólóval. Az üzlet, mint minden ismert nyugat- vagy dél-európai fociklub shopja, nem éppen olcsó. A pólók viszont még relatív jó árban vannak, összesen 56 eurót fizetek értük.

A baszk nyelv rejtélye  

Bilbaóban vagyunk, Észak-Spanyolország és egyben Baszkföld legnagyobb városában. Az eladólány nem spanyolul köszön, hanem baszkul – az „agur” (szia) kimondva, elnyújtott „ó”-val viccesen hangzik. Köszönésre gyakran használják a „kaixo”-t (kajso) és az „aupa”-t is, amik szintén érdekesen hangzanak, és semmiben sem hasonlítanak a spanyolhoz.

A baszk nyelv (euskara) érdekes sztori. Ez Európa legrégebb óta létező élő nyelve, sőt  olvastam olyan elemzést is, hogy valójában ez vagy valami hasonló lehetett Európa ősi nyelve. A pontos eredete máig rejtély.  Az összes többi, élő európai nyelv – beleértve például a germán és a szláv nyelveket, vagy éppen a magyart – csak később érkezett meg keletről a kontinensre.

Annyi biztos, hogy a baszk izolált nyelv: nem hasonlít semmilyen ismert nyelvhez, nem lehet besorolni semmilyen nyelvcsaládba. Nehéz eldönteni, hogy ez a különösebb tény, vagy az, hogy hosszú évezredeken keresztül, a történelem minden viharát túlélve képes volt fennmaradni.

Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a baszk régió hosszú ideig egy relatív elzárt, hegyekkel határolt, földrajzilag elkülönülő területnek számított – nehéz volt tehát meghódítani. 

De ki beszél még baszkul?  

Ma mintegy 800 ezren beszélik a nyelvet, túlnyomó többségük a spanyolországi Baszkföldön – ahol a spanyol mellett a baszk is hivatalos nyelv –, kis részük a régió Franciaországba átnyúló területén. Egy 2021-es felmérés szerint a spanyol részen az emberek 36 százaléka beszéli folyékonyan a baszkot, 18,5 százalék passzív nyelvtudással bír, 45 százalék viszont nem beszéli a nyelvet.

Utóbbi persze nem meglepő tekintve azt, hogy a lakosság csaknem harmada nem Baszkföldön született – a XX. században sokan jöttek ide Spanyolország más részeiből, mostanában pedig Dél-Amerikából.   

Az elmúlt pár évtizedben ugyanakkor valami megmozdult, és terjedni kezdett a nyelv használata,  főleg a fiatalok körében: a 16-24 évesek háromnegyede tud baszkul.

Több helyi tévécsatorna is működik, részben baszk, részben spanyol nyelven – magam is láttam olyan showműsort, amelyben 10 év körüli gyerekek vetélkedtek nagy vidáman baszkul.     

A baszkoknak saját kormányuk és parlamentjük is van – igaz, utóbbi nem Bilbaóban, hanem a de facto fővárosban, Vitoria-Gasteizben található. És a jelek szerint jól megvannak Spanyolországon belül autonóm tartományként – a függetlenségért küzdő szeparatista terrorszervezet, az ETA, amellyel tele voltak gyermekkorom híradói, már rég a múlté.

Visszatérve a nyelvre, hiába a pozitív fordulat, ottjártunkkor a köztereken, éttermekben és kávézókban szinte csak spanyol beszédet hallottunk.

A már említett példán kívül egyetlen esetben köszöntek ránk baszkul – egy szintén fiatal pultoslány egy kávézóban –, a legtöbben a már megszokott spanyol formulákkal („Hola”, „Buenas”) üdvözöltek, egymással pedig spanyolul társalogtak.

Bár nem kizárt, hogy a baszk beszédet nem mindig ismertük fel, tény, hogy a vendéglátóhelyeken csak spanyol nyelvű étlap volt (itt-ott esetleg angol), és a boltokban is kizárólag spanyol árucímkékkel találkoztunk.

A hivatalos tájékoztatások – például a buszokon – ugyanakkor kétnyelvűek, az utcák, terek megnevezése pedig számos esetben baszk. És persze az ételek közt is találkozhatunk baszk nevekkel: a pintxo például egy baszk tapas, falatnyi kenyér, hús, sajt vagy zöldség pálcikára felszúrva – főleg italok kísérőjeként szolgál, és nagyon eteti magát. 

Athletic Club: szemben az árral   

A baszkoknak persze nemcsak a nyelvük különleges, hanem a leghíresebb fociklubjuk is. Az Athletic Club vagy közismertebb nevén az Athletic Bilbao plakátjait már a reptéren kiszúrom: „Unique in the World”, azaz „Egyedülálló a világon”, hirdetik magukról büszkén. És ez, legalábbis a jelenkori Európát tekintve, nem túlzás. (Érdekes kérdés egyébként, hogy a klub angol neve az alapítás körülményeit tükrözi – a futballt brit munkások és Nagy-Britanniában tanuló baszk diákok honosították meg itt a 19-20. század fordulóján –, vagy egy fricska a spanyol hatalomnak.) 

A több mint egy évszázada érvényes cantera-elv lényege, hogy csak olyan játékosokat szerződtetnek, akik Baszkföldön születtek, vagy egy baszk egyesület akadémiáján tanulták meg a futball alapjait.

A klub tehát ahelyett, hogy tíz- vagy százmillió eurókért vásárolna össze sztárjátékosokat szerte a világból, a saját nevelésre, a kötődésre, az identitásra épít – ily módon mutatva fityiszt a modern sportbiznisznek.

Képgaléria

Bár ez a filozófia kétségkívül a baszk nacionalizmushoz is köthető, szó sincs radikalizmusról vagy befeszülős kivagyiságról. Az Athletic – és ezt tapasztaltam a helyszínen is – egy világra nyitott közösség, amelynek számos szurkolói klubja működik Baszkföldön kívül is, Argentínától Japánig. Sztárjátékosai között, a Williams-testvérek személyében pedig már megtalálható két ghánai származású, de Bilbaóban nevelkedett spíler is.    

Bár a cantera-filozófiának megvannak a gyakorlati hátrányai, hiszen jóval kevesebb játékosból válogathatnak a vetélytársaknál, cserében nagyon erős identitást ad. 

És bizonyos szintig még eredményes is. A baszk klub egyike azon három csapatnak (a Real Madrid és az FC Barcelona mellett), amely soha nem esett ki a spanyol első osztályú bajnokságból, jelenlegi nevén a La Ligából. 8-szor nyert bajnoki címet, és 24-szer (!) spanyol kupát – ezzel a negyedik, illetve a második legeredményesebb klub Spanyolországban. A kupagyőzelmek számát tekintve még a szupergazdag, nemzetközi sztárokkal teletűzdelt, ősi rivális Reált is megelőzi. A klub begyűjtött még három Szuperkupa-győzelmet is, kétszer pedig bejutott az európai kupadöntőkbe.

És számos olyan neves játékosa volt és van, aki szinte az egész karrierjét a klubnál töltötte. „Nem akartam kivásárlási záradékot, mert nem akarom, hogy legyen egy áram és eladjanak. Kéz a kézben akarok menni az Athleticcal a végéig” – mondta például Iker Muniain, a csapat korábbi kapitánya, aki mintegy két évtizedet játszott a csapatban (és csak levezetni ment el egy évre Argentínába).

Talán valami olyasmi ez, mint élethosszig kitartani egy nő/férfi mellett. Valakinek természetes, másnak nem nagyon megy.

Tény – ezt olvastam a klub múzeumában is –, hogy az eredményesség a kilencvenes évek, a külföldi játékosok szerepeltetésére vonatkozó korlátozások eltörlése óta érezhetően csökkent. Ugyanakkor még a kétezres években is összejött egy kupa- és két Szuperkupa-győzelem, valamint egy Európa Liga-döntő. A csapat jelenleg a Bajnokok Ligájában szerepel, miközben számos tehetős, külföldi játékosokra építő klub csak álmodik minderről.

Az Athletic, amely a szurkolók tulajdonában van, a baszk identitás és kultúra egyik jelképe, a bilbaói mindennapok része. Címere díszíti az utcaképet, zászlaja ott lóg az ablakokban, különösen a csapat otthona, a Katedrálisként is emlegetett San Mamés környékén.

A baszk foci persze nem csak az Athletic Clubból áll – ott van még a nagy rivális Real Sociedad San Sebastiánból, az Alavés Vitoria-Gasteizből, a pamplonai Osasuna vagy éppen az Eibar –, de a legnagyobb és legsikeresebb kétségkívül a bilbaói csapat. 

Képgaléria

Harmincezren az edzésen 

Azt, hogy mennyire fontos a klub a helyieknek, mi is megtapasztalhattuk. Először csak az tűnt fel, hogy piros-fehér mezekbe, sálakba öltözött emberek, családok, gyerekek tömegei vonulnak a stadion felé. A hangulat ünnepélyes volt – mintha egy szertartásra igyekeznének. Történt mindez december 30-án, az óév utolsó előtti napjának délelőttjén.

Mint később kiderült, ekkor tartotta a csapat az év utolsó edzését, amelyre – nem tévedés! – 30 ezren látogattak ki. Mi sajnos nem tudtunk bejutni, de így is megéreztünk valamit abból a szeretetből és kötődésből, ami az igazán nagyok közé emeli ezt a klubot.

Néhány nappal később persze megnéztük a klubmúzeumot és a stadiont is belülről.

A piros színbe burkolódzó San Mamés tipikus futballszentély: a pálya nagyon közel van a nézőtérhez, a szurkolók szinte belógnak a pályára. Még üresen is nagyon erős az atmoszférája, hát akkor milyen lehet 50 ezer nézővel…           

Az új San Mamést egyébként 2013-ban adták át, modern, de mégis otthonos. Az emeleten pedig nemcsak az üzleti partnereknek van VIP-páholya, hanem a baszk kormánynak is. 

A kombinált belépőjegy egyébként 15 euró, simán megéri az árát. Mint ahogy simán megéri Bilbao is, amely még számos izgalmat kínál. És amúgy nem is olyan drága, mint elsőre gondolnánk. De erről majd legközelebb!  

(Folytatjuk.)

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.