Pezsgőzés Moszkvában és karaoke egy avatarral – szállodás sztorik szerte a világból

Hogy miért lépjük át egy szálloda impozáns kapuját, annak a szobafoglaláson kívül sokféle oka lehet. Meg akarjuk csodálni a hallban a belső építészeti elemeket, randevúzunk a lobbiban, vacsorázni szeretnénk – vagy éppen üzletet kötünk feketén a büféssel, hogy adjon el nekünk tojást. Ilyesmi is megesett az orosz „rendszerváltás” kalandos éveiben.

Vakolatlan panelházunkkal szemben tornyosult az Ukrajna szálló – egy 1957-ben átadott, sztálinista stílusban épült felhőkarcoló – a Kutuzov sugárúton. A világ akkor legmagasabb szállodájával akart dicsekedni az 1953-ben meghalt diktátor – hogy túlszárnyalja az amerikaiakat –, és sikerült is neki. Pedig óriási munkába telt, mire a munkások kiszivattyúzták a vizet az alapok megépítéséhez, a felhőkarcolót ugyanis a Moszkva folyó partjára tervezték. 

Nőnap orosz módra, esztráddal és lezginkával

Az Ukrajna nem elsősorban a szovjet állampolgároknak épült – bár távolabbi régiók párttitkárai megszálltak ott –, hanem rangos külföldi vendégeknek. A bejáratnál még a kilencvenes évek elején is fel kellett mutatni az igazolványunkat (akkoriban tudósítóként dolgoztam Moszkvában).

A Nőnap az egyik legfontosabb ünnep volt – és ma is az – az orosz birodalomban, plusz egybeesett társaságunk egyik tagjának születésnapjával, így gondoltuk, hogy elmegyünk oda ismerős házaspárokkal ünnepelni.

Miután a portás megvizslatta, hogy rendben van-e a „kártocskánk”, lehetett asztalt foglalni, no nem rögtöni leülésre. Azt kissé furcsállottuk, hogy már előző nap ki kell előre fizetni a még el sem fogyasztott egyenételt és -italt, de ki akadt fenn ezen, hiszen izgalmas, akkor vadonatúj stílusú esztrádműsorral is kecsegtettek! Pikáns táncot mutattak be lengén öltözött, lett származású hölgyek, vonaglottak a kellemes, szolid balti diszkózenére – meg is tapsolták őket a vendégek, pezsgőspohárral a kezükben (amiben nem Izsákon készített Sampanszkoje Igrisztoje buborékolt).

Aztán megjelent egy abház-grúz férfiakból álló csapat. Odamentek a zenekarhoz és egy jókora köteg pénzt nyomtak a markukba, hogy szűkebb hazájuk népdalait játsszák órákon keresztül. A lett hölgyek egy idő után belátták, hogy itt a pikantériának más a fogalma, és elhagyták a színpadot.

Kurjongatás, lezginka-szerű tánc és barátkozás vette kezdetét, ami errefelé úgy történik, hogy a szomszéd asztalnál ülők átküldetnek egy üveg italt a mi asztalunkhoz, amit aztán illik viszonozni.(A lezginka egy dinamikus kaukázusi néptánc – a szerk.)

De akadtak abszurd hétköznapok is. Egyszer csak kiderült, hogy a világ egyik legnagyobb atom- és űrkutató birodalmának fővárosában nem lehet tojást kapni, ami a Moszkvában élő nyugatiakat igencsak meglepte. A volt szocialista országokból érkezőket kevésbé, bár a kilencvenes években sehol másutt a világon nem adták jegyre például a cukrot, csak itt. Elkezdődött tehát a tojásvadászat, orosz módra.

Elő az igazolványt, irány a szálloda büféje – minden második emeleten volt egy, itt reggeliztek a vendégek –, ahol a pult alatt megtörtént a sikeres üzletkötés, és hazaballagtunk 20 tojással a hónunk alatt a Kutuzov sugárút másik oldalára.

Nászágyban rózsaszirmokkal, baldachin alatt

Az egyik magyar utazási iroda a kilencvenes évek közepén szervezett egy tanulmányutat az akkor beinduló dominikai piacra, utazási irodásoknak és újságíróknak. Ez a csodálatos ország csak nekünk volt akkor ismeretlen, a világ nagy amerikai és spanyol láncai már kiépítették bázisaikat.

A mi hotelünk helyén pár éve még dzsungel virult, liánok kapaszkodtak a magasba, az állatok egész nap próbálták visszafoglalni territóriumaikat. Különösen éjszaka tiltakoztak hangosan. A növények is iszonyú iramban nőttek a párás melegben, hogy kiűzzék a „betolakodókat.”

Kaptunk a karunkra egy szalagot – akkor jött ez divatba – , hogy felmutassuk az étkezéseknél. Bár miután se a közelben, se a távolban nem volt lakott terület, erre valójában nem volt szükség. A szálloda – a Mélia lánc tagja – egy szigeten várta a vendégeket.

Ahogy beléptünk a szobatársammal, egy utazási irodás hölggyel, rögtön meglepődtünk: a szobalány piros rózsaszirmokkal szórta tele a baldachinos nászágyat.

Hiába magyaráztuk, hogy nem most esküdtünk meg, neki ki volt adva a feladat. Nagy meglepetésünkre oroszul válaszolt angol kérdésünkre – ugyanis Kubából érkezett dolgozni Dominikára.

A vacsorát egy kis szigeten rendezték, miközben egy hajó csordogált lassan körbe-körbe, amelynek fedélzetén a belgrádi szimfonikus zenekar játszott. A zenészek úgy döntöttek – érthetően –, hogy inkább a csodás Karib-tengert választják élettérként, mint a szörnyű délszláv háború frontjait.

Dupla találkozás Benny Andersonnal

Egy szálloda sok mindenről lehet híres. Nemcsak arról, kik laknak ott, hanem arról is, hogy ki a tulajdonos. Amikor tavaly az ABBA múzeumban jártam Stockholmban, a műsorvezető felrángatott a színpadra, hogy a világ egyik leghíresebb zenekarának tagjaival együtt énekeljem a Gimme, Gimme, Gimme a Man After Midnight című slágert. Az énekesek természetesen élethű avatarok voltak, nem pedig az együttes élő tagjai, ők ugyanis már nem koncerteznek. Az ál-Benny Anderson rám mosolygott biztatóan, hogy dúdoljam vele a dalt, természetesen saját szerzeményét.

Utána elmentünk „fikázni” – azaz kávézni – a Hotel Rivalba, amely Stockholm talán legszebb kerületében, Södermalmban található.

Tudtam, hogy a szálloda tulajdonosa a milliárdos Benny Anderson, mégis furcsa, déjà vu-szerű érzés fogott el, amikor élőben besétált a lobbiba, mindenféle testőrkíséret nélkül. A fiatal turistáknak fogalmuk sem volt, ki ez a bácsi, az idősebb helyi svédek pedig úgy tettek, mintha nem vették volna észre, nehogy zavarba hozzák.  

A trieszti magyar szálloda és a méhlegelős Daniel

Mitől szép egy szálloda? Kinek mi tetszik. Puritán modern dizájn, netán egy rendbehozott kastély? Számomra az egyik dobogós a Trieszt impozáns főterén magasodó, egy 56-os magyar család tulajdonában lévő Grand Hotel Duchi d'Aosta – egy többszáz éves az épület –, ahol a szobákat valódi műkincsek, festmények, art deco kincsek díszítették, és amelynek ablakaiból csodás a tengeri panoráma. A recepción az idős tulajdonos hölgy fogadott, akkor még tudott kicsit magyarul.

A bécsi Hotel Daniel a második helyezett, de másért. Ez utóbbiban a nyersbeton plafon, a használt, de áthúzott, lomtalanításokból kikerült vintage székek, valamint a tetőteraszra telepített méhkaptárak és a méheknek ültetett almafácskák jelezték, hogy itt a fenntarthatóság nem csak jelszó.

Arról nem is beszélve, hogy a reggelihez a saját méhcsaládok mézét kentük az osztrák stílű zsemlécskékre.

A Különös Hölgy imádja a műkincseket

A pálmát azonban Banska Stavnica, azaz Selmecbánya egyik gyöngyszeme, a Dívna Pani, azaz a Furcsa Asszony, vagy ha úgy tetszik, a Különös Hölgy viszi el.

Először csak a hasonló nevű kávéházba tértem be, ahol óriási szabad könyvtár várja kényelmes kanapékkal, szép, kézzel hímzett-varrt párnákkal és egyedi műalkotásokban gazdag enteriőrben a vendégeket. A miliőnek akkora volt a sikere, hogy az elmúlt években szállodává nőtte ki magát a hely, lakosztályokkal, bárral, ingyenes magánparkolóval, kerttel és terasszal.

A Dívná Pani Luxury Gallery Rooms valamelyikében lakni olyan, mintha a Kincsvadászok című tévéműsor minden tárgyát megvásároltuk volna.

Csodás, egyedi, antik bútorokkal berendezett a közös tér, a folyosók és persze a szobák, mindez kissé bohém, laza módon elrendezve, virágözönnel.

Bár a bájos felvidéki városka bányászati és magyar vonatkozású emlékben is gazdag, nem kevesen a szálloda kedvéért utaznak el ide. Magyar szót is hallottam legutóbb, ami nem meglepő, hiszen Budapesttől csak másfél óra Selmecbánya.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.