December 6., Liverpool, Anglia. Az első You’ll Never Walk Alone az Anfielden kilenc hónap után a szurkolóktól. Az első You’ll Never Walk Alone a bajnokcsapatnak. Szép volt és sápatag.
Kilenc hónap. Szinte egy örökkévalóság.
Mondhatni, kihordták.
Ennyi idő telt el az angol Premier League-ben a szurkolók ideiglenes kizárása és korlátozott visszaengedése között.
Hogy meddig lesz így, azt senki sem tudja (a helyzet hétről hétre változik, Londonban a főváros járványügyi átkategorizálása miatt máris ismét zárt kapusak lesznek a meccsek), s hogy miként fogunk szurkolni a közeljövőben, azt szintén nem tudja senki. Otthonról? Korlátozott számban a helyszíneken? Távolságtartással és maszkban? Udvariasan tapsolva éneklés helyett? Virtuálisan? Egyszer így, egyszer úgy? Egyszer otthonról, egyszer tömött stadionból?
Egy világjárvány kilencedik hónapjában ennél nyilván léteznek sokkal fontosabb kérdések is. Viszont tagadhatatlan, hogy a látványsport, mint szórakoztatóipari termék, veszít értékéből, ha nincsen hangulat, nincsenek szurkolók. Veszít persze maga a sport is – bár az üzletág mozgatója már közel sem a szurkoló, érzékeny, sőt, kritikus veszteségek érhetik a szereplőket.
S mi lesz majd a tokiói olimpián (ha lesz olimpia)? Lesznek-e nézők, lesznek-e külföldi nézők, lesz-e szurkolás? Egyáltalán: rá lehet-e venni a drukkereket, hogy betartsanak minden szabályt, akkor is, ha azok abnormálisan szigorúnak tűnnek?
Vissza lehet kérdezni: kit érdekel? A válasz: „csak” pár milliárd embert.
Csak csendben, csak halkan
Egy szép passz. Udvarias, halk taps. Egy pazar kiugratás. Halk moraj. Maeda Naoki kilép, elhúzza a labdát a kapus mellett, majd valósággal besétál a kapuba. Visszafogott gólordítás, taps, a stadion bemondója az egyetlen ember, aki valóban üvölt. Vezet a Nagoja Grampus.
Ha megmutatnánk a jelenetet olyasvalakinek, aki még sosem látott futballmérkőzést, aligha tudnánk meggyőzni arról, hogy a világ legszenvedélyesebben követett, indulatokat legjobban felkorbácsoló játékát látja. Nyoma sincs a vezérszurkolóknak, az idény előtt kötelezően begyakorolt daloknak, nem pogóznak a Nagoja-ultrák punkdalokra a kanyarban, pláne nem ordítoznak eszeveszetten. Udvarias taps van, maszkok, kihagyott helyek és visszafogott gólöröm.
Futballszurkolás, Japán, 2020.
Vagy ahogy Motoko Rich, a New York Times újságírója megfogalmazta egy tokiói riportjában:
„Ahogy a játékosok hozták előre a labdát, hirtelen műanyag zacskó zörgését hallottam négy sorral előbbről – egy férfi elővett egy csirkecombot, hogy elmajszolja azt. Ez a japán profi futball hangja a koronavírus-érában.”
A japán stadionok egyik legelképesztőbb – a nagyobb spontaneitáshoz hozzászokott európai drukkereknek szinte elképzelhetetlen – jelensége a rendkívül szervezett szurkolás. Beintés, kántálás, koreográfia, leintés, vége. Mindenki előre megtanulja a dalokat és rigmusokat (segítség az idény előtt a videómegosztókon), begyakorolja a mozgásokat. Nem ám össze-vissza énekelünk. Csak fegyelmezetten! „Engedelmes szurkolói tömeg voltunk, követve bármit, amelyet a vezetésünkre kinevezettek követeltek, megkérdőjelezés és egyénieskedés nélkül” – emlékezett vissza Aidan Williams a These Football Times hasábjain a Simizu S-Pulse drukkerei között szerzett élményeire.
Most még a szigetország legvérmesebb ultrái is (viszonylag) csöndben vannak: a J-League mérkőzéseit nézők előtt játsszák, de intézkedések sorával igyekeznek ügyelni a szurkolók egészségére. Ezekből a japánok már februárban megvillantottak valamit: belépésnél hőmérés, kötelező maszkviselés és kézfertőtlenítés, távolságtartás, dal-, koreográfia- és alkoholtilalom. Július óta (több lépcsőben) visszatérhettek a szurkolók, de a hangulat még nem az igazi. Ritmusra tapsolni azért lehet – ahogy a funkcionáriusok megállapították, ez úgyis kitört magától, akkor meg már akár engedélyezhették is, csak ne kiabáljanak mellé… A bajnoki címről döntő Kavaszaki Frontale–Gamba Oszaka mérkőzést 11 370 néző tekinthette meg – hangsúly a nézőn, hiszen az éneklés, kiabálás szigorúan tilos volt, aranyérem ide, aranyérem oda. Maradtak a dobok és a taps, pár felhördülés, a pillanatnyi eksztázis a gólok után. No meg a lefújás után. A futball hangjai megváltoztak.
Ötkarikás csendesség?
A 2021-re halasztott nyári olimpia megtartása kulcsfontosságú a sportvilág szempontjából – enélkül ötkarikás sportok sora szenvedne nehezen helyrehozható kárt, nem beszélve a tornyosuló kiadásokról és a törlés esetében elmaradó bevételekről. A tokiói szervezőknek rengeteg dolog okoz fejfájást, közülük az egyik: lehetnek-e nézők, beengednek-e külföldi drukkereket és alkalmazhatók-e rájuk a meglehetősen drasztikus helyi szabályok? Egyértelmű válaszok nincsenek, pláne, hogy Japán újabb hullámmal küzd épp meg.
„Tavaszig elkészítjük a nézőkre vonatkozó szabályozást, mely a nem Japánban élőkre is vonatkozik. Helyzetfüggő, hogy a külföldről beutazó nézőknek karanténba kell-e vonulniuk. Elképzelhető, hogy ha bizonyos kritériumoknak megfelelnek, akkor nem lesz szükséges a karantén” – ígérte az olimpiai szervezőbizottság első embere, Muto Tosiro.
„Úgy gondolom, nehéz dolgunk lesz, ha kontrollálni szeretnénk a beutazók mozgását és viselkedését. Nem követhetjük, nem figyelhetjük úgy őket, mint a delegációk tagjait. Hát így mit tehetünk? Megfelelő átvilágításnak vetjük alá őket, amikor beérkeznek az országba. Még nem hoztuk meg a döntést arról, hogy teljesen megnyitjuk-e a nézők előtt az olimpiai helyszíneket, várjuk a kísérletek eredményeit. És lehet, hogy megkérjük a szurkolókat arra, tartózkodjanak a kiabálástól és a hangos beszélgetéstől. De még semmi sem dőlt el” – tette hozzá. Elképzelhető, hogy a külföldről érkező nézőknek kontaktkutató-követő okostelefonos alkalmazást kell majd használniuk.
A szervezőbizottságnak jó oka van forszírozni a szurkolók beengedését: az AP hírügynökség szerint a jegyeladásokból mintegy 800 millió amerikai dolláros bevételt várnak , ez a harmadik legnagyobb tétel az ötkarikás játékok bevételi mixében. Igaz, ez is eltörpül a hivatalosan 12.6 milliárd dolláros, egy tavaly decemberi audit szerint már legalább dupla ennyi, döntően közpénzből fizetett kiadás mellett.
Az olimpia egyéves eltolása becslések szerint legalább 2-3 milliárd dollárt „dobott hozzá” a számlához, a helyi szervezők 2.4 milliárdra saccolják a plusz költségeket. Nyilvánvaló, hogy a (részben) üres lelátók érzékenyen érintenék a szervezőket. Annál még a csendes lelátók is jobbak. A helyi szervezőbizottság december eleji adatai szerint a helyi jegyvásárlók 18 százaléka visszaadja belépőjét és visszakéri annak árát – ez a Japánban értékesített 4.45 millió tikettből 801 ezret jelent.
„Csak” az emberi marad ki
Teljesen életidegen – mondhatnánk elsőre a betarthatatlannak tűnő japán szabályozási ötletekre. A nagyon fegyelmezett hazai drukkerek ugyan betarthatják ezeket az előírásokat, de nem valószínű, hogy a külföldről beutazók is betartják őket – ez akkor is igaz, ha az olimpiára a távolság, az esemény jellege és a költségek miatt nem a legvérmesebb ultrák utaznak el… De nehéz elképzelni békésen, csöndben ücsörgő latin-amerikai, dél-európai vagy akár magyar drukkereket.
Márpedig a japánok által felvetett kérdésekkel előbb-utóbb világszerte mindenhol szembesülnek a szervezők. Magyarország ideiglenesen visszaengedte a szurkolókat a lelátóra a hullámok közötti szakaszban – még az október végi FTC–Újpest derbin is közel 16 000 drukker volt kint –, az Európai Labdarúgó-szövetség pont a budapesti Szuperkupa-mérkőzésen kísérletezett először új szurkolói rendszabályaival (csökkentett kapacitás, biztonsági intézkedések sora), több bajnokság pedig korlátozásokkal résnyire nyitotta, majd az újabb hullám kiteljesedésével bezárta a kaput a drukkerek előtt.
Az angol Premier League az év végére engedett vissza először szurkolókat, ám a lehetőség attól is függ, a mérkőzésnek helyszínt biztosító város épp milyen járványkockázati besorolásba esik. A kockázati besorolástól függően beengedett 2000 vagy 4000 drukker természetesen „elveszik” egy PL-stadionban, de legalább van valami hangulat – viszont ennyi szurkolóra egyszerűen nem éri meg kinyitni az arénákat. A szurkolókkal való „újrakapcsolódásnak” szimbolikus értéke van.
Nézzük meg az Arsenal honlapján megtalálható szabályzatot! Olyan szurkoló nem látogathatja a mérkőzéseket, aki járványügyi lezárás alatt álló területen él. Olyan sem, aki nem tölti ki az egészségügyi kérdőívet és nem engedélyezi az NHS kontaktkutató alkalmazását. Tilos a gyülekezés. Csak maszkban lehet belépni (külön engedéllyel lehetnek kivételek), be kell tartani a távolságot a lelátón, ügyelni kell a rendszeres kézfertőtlenítésre. Idézzük: „Kerülendő a túlzott kiabálás, éneklés, ünneplés, mivel ez megnöveli a COVID–19 terjesztésének rizikóját. Kerülendő az ölelkezés, a pacsizás, bármilyen közeli kontaktus felvétele”. A többi klub nagyon hasonló szabályokat hozott meg.
Szóval, nem ajánlottak azok az „emberi” gesztusok, amelyek mindannyiunk fejében hozzátartoznak a szurkolás rituáléjához. Betartható-e ez, tekintve a futball (és más sportok) „törzsi” és ősi tradícióit, megszokásait? Talán. Nehezen. Aligha. A Liverpool honlapján közzétett szurkolói kódex ugyan explicit módon nem tiltja az éneklést, de ha szigorúan vesszük, a You’ll Never Walk Alone-ra rágyújtó drukkerek nem követték a dokumentumban körülírt „felelősségteljes viselkedés” szabályait.
Bármilyen embertelenül is hangzik ez. Persze lehet, ez is csak az alkalmazkodás egyik arca – és ennél sokkal rosszabb kompromisszumokra is rákényszerülünk.
A rossz és a még rosszabb
Arról úgy tűnik, konszenzus van, hogy a kiabálás és éneklés megnöveli a koronavírus-terjedési kockázatot, arról is, hogy a szabadtéri, de főleg beltéri nagy tömegrendezvények (sportesemények, koncertek) látogatása a legmagasabb rizikófaktorú tevékenységek közé tartozik. A Texas Medical Association (TMA) kilencfokozatú skáláján a nagy sportesemények látogatása a legmagasabb, kilences rizikófaktort kapta.
Evidens, hogy a kockázat csökkentéséhez egészségügyi protokollokat kell érvényesíteni stadionokon, csarnokokon belül és kívül, s ezeknek vonatkozniuk kell a szurkolókra. Azt még nem látjuk pontosan, hogy ténylegesen mekkora a kockázat, de nem véletlenül kötik a bergamói „fekete tavaszhoz” az Atalanta–Valencia BL-mérkőzést, és három angol kutató (James Reade, Matthew Olczak és Matthew Yeo) november végén publikált tanulmánya is arra utal, valóban lehet kapcsolat a sportesemények és a terjedés között. A kutatók február-márciusi, Angliában lejátszott futballmérkőzések nézőszámát és a lokális kitöréseket vetették össze, és tanulmányuk összegzésében megállapítják: „extrém óvatossággal kell visszaengedni a drukkereket a lelátóra”, valamint „a szurkolóknak is óvatosabban kell viselkedniük a meccseken”. A meghozott szabályozások is ezt tükrözik. A szabályokat pár ezer néző esetében még könnyebb betartani, de fél- vagy telt ház mellett már szinte reménytelen vállalkozás, ahogy egy tömegrendezvény kontaktkutatása is „szép kihívás”.
Reade-ék ugyanakkor rámutatnak: a zárt kapus mérkőzések gazdasági hatása brutális, és míg a televíziós szerződések védőhálója ott van a legmagasabb szinten játszó klubok alatt, a kisebb csapatok számára a pénzügyi ellehetetlenülést hozza, ha sokáig nem engedhetik vissza a drukkereket. Egyértelmű, hogy hosszú távon nem tartható az üres kapus játék, még akkor sem, ha a bevételi mix legnagyobb része nem a jegy- és meccsnapi bevételekből származik a legmagasabb szinten. A veszteség így is jelentős: a Deloitte kutatása szerint az angol Premier League csapatainak kollektív 500 millió fontos bevételkiesést jelenthet a zárt kapus időszak. Az UEFA 2020 elején közzétett éves futballkörképe szerint Európában a skót csapatokat érinti a legérzékenyebben a meccsnapi bevétel elvesztése (ez a mix több mint 40 százalékát jelenti). A stadionok részleges megnyitása, a korlátozások sora szintén nem jelent (még) nagy megkönnyebbülést a csapatoknak. Elsősorban a sportpiramis alja – az utánpótlássport, az alacsonyabb osztályú csapatok, a „hátország” – erodálódhat végzetesen.
S persze ott van az emberi oldal is. Redukálhatjuk a szurkolók szerepét a jegy- és meccsnapi bevételekre, ám ennél sokkal többet jelentenek, még akkor is, ha 2020 megmutatta: a sportgépezet zakatol tovább, szurkolófüggetlenül. Ahogy Nick Hornby a Fociláz című könyvében megemlíti, az élményhez, a látványhoz ugyanannyira hozzátartozik a szurkolás is – nemcsak azért fizetünk, hogy nézzük, ahogy a játékosok futballoznak, hanem azért is, hogy lássuk, átéljük a szurkolást. A vonzerőhöz ez ugyanúgy hozzátartozik, és ezt a vonzerőt fenyegetik a teljesen racionális korlátozások.
Kérdés, nem veszítünk-e el közben valamit, ami mindig része volt a sportnak. Esetleg szurkolókat. Kérdés, tehetünk-e mást. S a válasz könnyen lehet nemleges.
NEM DAJDAJOZHATNAK
Az évzáró, Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő PDC-dartsvilágbajnokság hangulatában tökéletesen hozza a kocsmasport-fílinget: étel, ital, fantasztikus (és egyre oldottabb) hangulat, közben a játékosok megfeszített koncentrációval dobálják nyilaikat. Tipikus példa arra, hogy a körítés, a hangulat legalább annyira magával ragadja a nézőt, mint maga a játék. Az idei versenyre biztonsági szabályok sorát hozták meg, asztalonként csak négyen foglalhattak helyet egy háztartásból, csak egészségügyi ellenőrzés után lehetett belépni, és minden jegyvásárló vállalta, használja a kontaktkutató NHS-appot. A „futballstílusú” éneklést, rigmusokat betiltották. A nyitó napon még 1000 ember bemehetett, ám London december 15-től élő járványügyi átsorolása után a verseny (ideiglenesen?) zárt kapussá változott, a jegyeket visszaváltják. És hogy volt-e „futballstílusú”, rendbontó éneklés? Persze. Ennyit a szabályok betartathatóságáról. Addig minden a rendszabályoknak megfelelően ment, amíg csendesen nem öntött fel a garatra a közönség…
Az ENSZ egészségügyi szervezetének regionális igazgatója árult el részleteket.
