Gond a beszállítókkal

Az egyre jobban elmérgesedő amerikai-kínai kereskedelmi háború első ránézésre kitűnő esélyt kínál Vietnám és a többi délkelet-ázsiai feltörekvő ország számára, hogy a Kínából elvándorló amerikai cégeknek egyfajta menedékül szolgáljanak – írja a The Wall Street Journal terjedelmes riportösszeállításában.

A lehetőség azonban csalóka, mert bár Vietnám – földrajzi elhelyezkedése okán – közel fekszik azokhoz az ellátási és termelési láncokhoz, melyek lehetőséget kínálnának számára, hogy könnyen Kína helyébe lépjen, a kis délkelet-ázsiai ország jelenleg még nem rendelkezik azokkal a technikai feltételekkel, melyek az USA számra vonzó befektetési célponttá tennék. Ráadásul Vietnám már most is komoly munkaerőhiánnyal küzd.

Kínának jelenleg mintegy 15 évnyi előnye van a többi térségbeli országhoz képest – mondta Wing Xu, az Omnidex Csoport igazgatója; a cég egy pennsylvaniai központú cégnek gyárt ipari szivattyúkat. Az Omnidex ugyanakkor hiába helyezte át a végtermék összeszerelését Vietnámba, az alkatrészek és részegységek mintegy nyolcvan százalékát még mindig más országokból kényszerülnek odaszállítani, és csupán húsz százalékát tudják helyi gyártóktól beszerezni.

A térségben érdekelt gazdasági vezetők mindenesetre elhúzódó kereskedelmi háborúra számítanak a két vezető ipari nagyhatalom között, ugyanakkor többségük, főleg azok, melyek komoly és kiterjedt gyártókapacitással rendelkeznek Kínában, csupán azt tervezik, hogy diverzifikálják tevékenységüket és nem kívánják otthagyni teljesen az országot. Egyes vállalatok termelésük egy részét délkelet-ázsiai országokba helyezik át, miközben a főbb gyártási folyamatokat Kínában hagyják; ezt a stratégiát amúgy „Kína + 1” –nek nevezik.

Nem megy egyik napról a másikra

A folyamat eredményeként egy sajátos globális termelési „mező” kezd lassan kialakulni, melyben a Kínát elhagyó periférikus gyártóegységek jórészt a feltörekvő délkelet-ázsiai országokban lelnek majd otthonra, a fő bázisnak azonban megmarad Kína, és a háttérben, mintegy technológia-innovációs központként ott lesznek az amerikai anyacégek, központok.

Teljesen új iparági klaszterek kialakítása nem történhet meg egyik napról a másikra. Vietnám ugyan olcsó és viszonylag képzett munkaerőt kínál, ám százmilliós népessége nem vetekedhet Kína milliárdos munkaerő tartalékával, infrastruktúrája pedig igencsak elmaradottnak számít. India pedig, bár jelentős népességgel bír, a munkaerő képzettsége igencsak elmarad a kívánatos szinttől és a gazdasági szabályzók is eléggé rugalmatlanok.

Hová lehet menni? – teszi fel a kérdést Giang Le, a Szingapúri központtal működő stratégiai elemző cég, a Control Risks vezető elemzője.

Néhány példa az eddigi próbálkozásokra: A kaliforniai kamerakészítő GoPro Inc. egyesült államokbeli gyártásának egy részét a Mexikói Guadalajara-ba költözteti, miközben Kínában és más piacokon is folytatja gyártási tevékenységét. Az arizónai székhellyel működő, intelligens technológiát előállító Universal Electronics Inc. új partnert keresett a Fülöp-szigeteken, ugyanakkor kibővítette tevékenységét a mexikói Monterrey-ben is. A hongkongi tőzsdén jegyzett Techtronic Industries Co., Ltd., amely a Hoover porszívókat gyártja, új üzemet fog létesíteni Vietnamban, ugyanakkor kínai termelését is legalább még egy évtizedig fenn kívánja tartani.

Az elmúlt 20 évben a kínai modell az volt, hogy a beszállítói bázisok közel voltak egymáshoz, ezáltal gyorsabb, olcsóbb és hatékonyabb volt a termékek végső előállítása is. Most a gyártási műveletek diverzifikálódnak, melynek következtében emelkednek majd a költségek, meghosszabbodnak a szállítási határidők, a cégek pedig ki lesznek téve annak, hogy több országban kell majd adót fizetniük és, hogy többféle munkaügyi szabályozáshoz kell majd alkalmazkodniuk egyszerre.

Mikor is lesz valami "Made in Vietnam"?

A cégek egyre jobban figyelik a helyi szabályokat, és próbálják megfejteni annak a „titkát”, hogy egy adott terméknek hány százalékát kell mindenképpen az adott országban előállítani ahhoz, hogy – a példánknál maradva – a végtermékre azt lehessen írni, hogy „Made in Vietnam” – mondja Willy C. Shih, a Harvard Business School közgazdásza.

Egy Ho Si Minh városban (Saigon) működő cég, a Seditex Co. Ltd. a külföldi vállalatokat próbálja összekötni a helyi partner cégekkel. A vámtarifa emelés után jelenleg hetente kapnak mintegy húsz megkeresést, míg tavaly szeptemberben, az egész hónapban volt összesen ugyanennyi. Tucatszámra jelentkeznek a cégnél külföldi vállalkozások, és szeretnének releváns információhoz jutni egy sor termék gyártásával kapcsolatban, beleértve a hátizsákokat, Bluetooth hangszórókat, bőröndkerekeket, vagy éppen a ruhásszekrényeket.

Frank Vossen cégalapító úgy fogalmaz, hogy míg Kínában már kiismerték a cégek a helyi szabályokat, ez a folyamat Vietnámban még csak a kezdeti fázisban van. Sok időbe telik, amíg egyik országból a másikba sikerül telepíteni a teljes gyártási struktúrát.

A Nike például már a kilencvenes évek elején vásárolt Vietnámban gyártott cipőket, de a termelésének egy részét csak akkor kezdte áthelyezni a délkelet-ázsiai országokba, köztük Vietnámba, amikor Kínában komolyan megemelkedtek a gyártási költségek, leginkább a munkabérek. A Canon 2012-ben kezdte nyomtatóinak egyes gyártási fázisait Vietnámba telepíteni, ám az ellátási láncok a mai napig hiányosak: a 175 beszállítóból mindössze húsz olyan van, amelyik helyi érdekeltségű cég. A legtöbb alkatrész most is Japánból, Kínából, és Tajvanból érkezik.

Az általános munkaerőhiány mellett komoly gondot okoz a nem kellő számú és képesítésű minőségellenőrzési szakember, és gyakran a magasabb képzettségű munkatársaknak, így a mérnököknek is oda-vissza kell utazgatniuk Kína és Vietnám között. Ahhoz, hogy a termelést teljes egészében Vietnamba költöztessenek, gyakorlatilag mindent a nulláról kell kezdeni.

Ki kell építeni egy a határokon átnyúló ellátási láncot, meg kell határozni, hogy  mely alkatrészeket nem tudnak Vietnámban legyártani, és ezért melyik gyártási folyamat marad Kínában, és meg kell előre határozni a minőségi követelményeket, a szabványokat, a kompatibilitást és természetesen az  árakat. Minderre azonban gyakran nincs se megfelelő kapcsolat, se idő, se pedig pénz, így a vámtarifák emelkedése ellenére a termelés jó része még sokáig Kínában marad.