Olasz futballreneszánsz: a válogatott bearanyozódott, a Serie A még nem

Két nagy trófea, két tizenegyespárbaj, két drámai győzelem, mégis, milyen más a kettő! Az olasz labdarúgó-válogatott legutóbbi, 2006-os világbajnoki címe talán a „klasszikus” olasz stílus utolsó nagy diadala. A kispadon a „professzor” Marcello Lippi, a pályán világsztárok – Gianluigi Buffon, Alessandro Nesta, Fabio Cannavaro, Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo, Filippo Inzaghi, Alessandro Del Piero, Francesco Totti, Luca Toni –, a játék félreismerhetetlen. Szenzációs védők (az olaszok a vb alatt „rendes” akciógólt nem is kaptak, egy öngól és egy büntető után rezdült meg a hálójuk), hatékony kontrák – ugyan a catenacciós kliséket nem lehetett ráhúzni a csapatra, de a győzelem jellege nagyon pragmatikus és nagyon is olasz volt.

A 2021-es Európa-bajnoki diadal mutatja, hogy mennyit fordult a világ az olaszokkal: bár a klasszis hátsó alakzat most is a helyén volt (az Eb legjobbjának választott kapus, Gianluigi Donnarumma, előtte pedig a két veterán belső védő, Leonardo Bonucci és Giorgio Chiellini kiemelkedő teljesítményt nyújtott), de Roberto Mancini csapata látványos és szórakoztató támadójátékkal rukkolt elő a kontinenstornán, sok semlegest megnyerve magának és alighanem szertefoszlatott jó pár sztereotípiát. Ráadásul még világsztárokkal sem volt teletömve a csapat.

De mi történt a két tornagyőzelem között és mennyit profitálhat az olasz foci az Eb-sikerből?

Lecsúszás a csúcsról

Az 1980-as évek végétől az olasz futball egyik virágkorát élte. 1989 és 2003 között az olasz klubcsapatok tizenhat európai trófeát hódítottak el (és további tizennégy döntőben vettek részt), s a válogatott ugyan a végső sikerig egyszer sem jutott el, ám volt világbajnoki döntős, harmadik és Európa-bajnoki finalista is. Olaszország főleg a kilencvenes években tűnt futballkánaánnak: a dúsgazdag tulajdonosok (mint a Milan élén álló Silvio Berlusconi, a Juventust irányító Agnelli család, az Inter-mecénás Massimo Moratti, a laziós Sergio Cragnotti) öntötték a pénzt a csapatokba,

a Serie A a világ legjobb játékosainak gyűjtőhelye lett, őrületes átigazolási díjak és fizetések repkedtek.

A prosperitás nem épült szilárd talajra. Ahogy John Foot, az olasz futball történetéről Calcio címmel könyvet író szerző megemlíti, a pénzügyi katasztrófa rémképe már a nyolcvanas évektől kísértette a túlköltekező csapatokat. A sztárokra és a világelső futballra tódult a közönség, az 1990-es világbajnokságra javították az infrastruktúrát, a pay-per-view tévéadásokból jókora bevétel érkezett, a tulajdonosok a versenyképesség érdekében tonnaszámra égették a pénzt, viszont az alap futóhomokra épült. Az adósságok, a „kreatív könyvelés” és adócsalás, a tévés pénzek egyenlőtlen elosztása, a pénzügyi machinációk, a fekete kifizetések, a kezelhetetlenül elszálló játékosfizetések és átigazolási díjak megrengették a Serie A-t. A Laziót finanszírozó Cirio és a Parmát pénzelő Parmalat egyaránt „földbe állt” (Sergio Cragnotti és Calisto Tanzi, a mecénások később még börtönbe is kerültek), a klubok sorra jelentettek csődöt. Olyan nagy klubok, mint a Fiorentina vagy a Napoli is megjárták az alsóbb osztályok purgatóriumát.

„A futball beteg volt, része egy torz gazdasági és ipari rendszernek, mely hatalmon, korrupción és trükközésen alapult (…) A labdarúgás egy különös alvilágban élt, melyben a törvények és pénzügyi szabályok még annyira sem érvényesültek, mint Olaszországban általában” – írja Foot.

A „hosszú kilencvenes évek” lezárásának tekinthetjük a Juventust a Serie B-be küldő 2006-os calciopoli-botrányt. Az olasz labdarúgás három legutóbbi sikeréből kettő is kötődik hozzá: a 2006-os világbajnoki győzelemhez galvanizálóként, illetve motivációs erőként járult hozzá a calciopoli, amely ugyanakkor megváltoztatta a Serie A erőviszonyait. A botrány első számú haszonélvezője, az Internazionale a hatalmi vákuumot kihasználva épített domináns csapatot a 2000-es évek második felében, mely a Bajnokok Ligája 2010-es elhódításával a csúcsra ért, majd hamarosan szétesett.

Az olasz futball reputációja ezt követően csak lefelé ment.

Hosszú hullámvölgyben

Immár senki sem áltathatta magát azzal, hogy az olasz labdarúgás harcban állna a világelsőségért. A Mourinho-féle Inter széthullása után az itáliai klubok versenyképtelennek bizonyultak a Bajnokok Ligájában: a 2010–2011-es és a 2020–2021-es idény között csak háromszor fordult elő, hogy olasz csapat bejutott az elődöntőbe, a Juventus játszott két döntőt, ám elveszítette mindkettőt. Az Európa-ligában ugyanebben a periódusban négy elődöntőig és egy döntőig sikerült eljutni. Olasz klub 2010 óta nem nyert európai kupasorozatot.

Az angol Premier League az lett, mint az olasz bajnokság a kilencvenes években, csak sokkal jobban megszervezve és menedzselve: a világ legerősebb, legvonzóbb, leggazdagabb, legcsillogóbb ligája. A Bundesliga fiatalosságából, szurkolóbarát intézkedéseiből, hangulatából, no meg a német futball „rebootolásából” és a 2014-es világbajnoki címig vezető felhajtóerőből merített népszerűséget. A spanyol La Ligának ott volt a rengeteg válogatott és klubsiker, a Barcelona és a Real Madrid, Lionel Messi és Cristiano Ronaldo. Az olaszoknak a rivális topligákkal szemben nem volt ütőkártyájuk, legtöbb nagy klubjukra bukott óriásként tekintettek. Kivételt a calciopoli-pokol után egyre jobban menedzselt Juventus jelentett, de hiába domináltak a torinóiak a hazai porondon, átütő nemzetközi sikert nem értek el. Az Inter és a Milan a középszerűségbe süllyedt.

A Serie A és az olasz futball reputációjának megzuhanása, több nagycsapat válsága azzal járt, hogy a klubok meghúzták a nadrágszíjat.

Míg 2001–2002-ben a Transfermarkt becslése szerint az olasz élvonalbeli klubok több mint 810 millió eurót költöttek játékosvásárlásra, két éven belül 200 millió alá zuhant az összeg, és csak 2017–2018-ban került vissza ugyanerre a szintre. Tito Boeri és Battista Severgnini az olasz futball hanyatlásáról írt értekezése szerint 2001 és 2011 között a Serie A-ban szereplő csapatok negyede csődbe ment, ennek egyik legfőbb oka a bérköltség volt, mely ólomsúlyként húzta lefelé a klubokat.

Bár a televíziós jogdíjak értékesítése vízszint felett tartotta a csapatok nagy részét, a liga eladhatóságával súlyos problémák voltak, ezt mutatták a viszonylag alacsony kereskedelmi bevételek is. A romló állagú stadionokba egyre kevesebb néző látogatott ki: míg 1990–1991-ben 41 000 fölött volt a Serie A átlagnézőszáma, a legutóbbi bő évtizedben 22 000–25 000 között ingadozik. Bár közel sem a jegybevétel a legfontosabb, de a hangulatot és a bajnokság eladhatóságát is befolyásolja, ha a közönség a lábával szavaz (azaz be sem teszi a lábát a stadionba…). Az infrastruktúra javítása középtávon az egyik legfontosabb teendő: kevés a modern stadion, még kevesebb a klubok saját tulajdonában levő aréna, nem csoda, hogy csapatok sora terveztet magának új otthont és próbálja átugorni a bürokrácia képezte akadályokat.

Míg szakmailag sokáig a Serie A volt a klubfutball csúcsa, ez a renomé is elveszett: az angol, a spanyol és a német bajnokság is egyértelműen jobb hírnévnek örvendett a közelmúltban, az olasz első osztályt a közvélemény (hogy igazságosan-e, az más kérdés) elkezdte valamelyest lebecsülni, bár az olasz edzők respektje magas maradt. Persze ez érthető is volt. Ha valaki ahhoz szokott hozzá, hogy egy milánói derbin két világválogatott erősségű csapat feszül egymásnak a legjobb edzők irányítása alatt, annak egy 2015-ös gól nélküli Inter–Milan középszerű játékosok sokaságával nagyon lehangoló lehetett.

Életjelek

A háttérben közben elindult egy változás, és érdekes módon nem is a piramis tetején mozdult meg valami.

Tulajdonképpen logikus, hogy a 2021-es Eb-sikerhez hozzájáruló áramlat nem a topcsapatoktól indult: a Juventus, az Inter, a Milan (de még a Napoli, az AS Roma és a Lazio is) óriási eredménykényszerben dolgozik, a középmezőny „szürkeségében” valamivel nyugodtabban lehet kísérletezni.

Az Euro 2020-ra küldött olasz keret több mint fele három progresszív, a látványos, szórakoztató támadójátékot előnyben részesítő edzővel dolgozott több-kevesebb ideig: Gian Piero Gasperinivel (Atalanta), Maurizio Sarrival (jelenleg Lazio, ám a legnagyobb nyomot az Empolin és a Napolin hagyta, bár dolgozott a Chelsea-nél és a Juventusnál is) és Roberto De Zerbivel (most Sahtar Doneck, de a Beneventónál és a Sassuolónál végzett munkájával lett ismert).

Gasperini az Internél korábban megbukott, de az Atalantánál Európa egyik legszebb focijával előrukkoló csapatát építette fel, a banktisztviselő Sarri az ismeretlenségből kávézta és cigizte fel magát az Empolin keresztül a Napoli ünnepelt edzőjévé, De Zerbi válogatott játékosokat nevelő, kiváló csapattá tette a Sassuolót. Az Atalantát, az Empolit vagy a Sassuolót nem béklyózta az azonnali eredménykényszer és az elvárások súlya – a Juventus edzője, Massimiliano Allegri szerint a már az utánpótlásfutballban megjelenő túltaktikázás, túlbiztosítás káros hatással van az olasz futballra. Be lehetett dobni fiatal játékosokat, látványos, gólratörő futballal lehetett előrukkolni, ki lehetett próbálni valami „olaszidegent”, amely közelebb állt a támadófutballnak kedvező nemzetközi trendekhez. Ezt a válogatott jelenlegi játékosai is érzik. Matteo Pessina az Atalanta és a válogatott játéka közötti párhuzamokról beszélt az Eb-n, Manuel Locatelli pedig egy megváltozott játékelképzelésről.

„Egészen biztosan más a megközelítés. Agresszívek vagyunk, birtokolni akarjuk a labdát, állandóan támadni akarunk, akkor is, ha elveszítjük a labdát az akciók végén” – mutatott rá.

A Sarri-féle Napoli vagy a Gasperini-féle Atalanta világszerte rajongókat szerzett magának ötletes, szórakoztató futballjával, közben pedig a bajnokság dinamikája is megváltozott. A hazai porondon közel teljes dominanciát kivívó Juventus 2018-ban megvásárolta a Real Madridtól Cristiano Ronaldo játékjogát, a 112 millió eurós üzlettel bizonyítva erejét és ambícióit. A világ egyik legjobb, legnépszerűbb játékosának érkezése vonzóbbá tette a bajnokságot (és annak közvetítési jogait), felpezsdítette az olasz élvonalat. Ronaldo érkezése ellenére az elhúzódó válságból kilábaló Inter és a Milan a domináns Juventus kihívójaként tudott fellépni – előbbi el is hódította a bajnoki trófeát a legutóbbi szezonban –, a Serie A erőviszonyai átalakultak, a játék egyre jobb és látványosabb.

Így már érdekesebb lehet a bajnokság a külföldi nézőknek, a válogatott pedig – mely az óriásit bukó Gian Piero Venturával a kispadon ki sem jutott a 2018-as világbajnokságra – valódi reneszánszát éli a népszerű Roberto Mancini vezetésével, s világrekordot jelentő veretlenségi sorozatra tör. A változás elképesztő a két világbajnokságon (2010, 2014) a csoportkörben kieső, a legutóbbira ki sem jutó válogatotthoz képest. Mancini felmérte a nemzetközi trendeket, látta, hogy a jobbára a Serie A biztosította játékosanyag alkalmas a támadófutballra, és olyan taktikát épített fel, mely egyszerre komfortos futballistáinak, szórakoztató a közönségnek és rendkívül eredményes is.

COVID után merre tovább?

A 2021-es Eb sztárrá tett, tehetett több olyan olasz játékost, akit idáig leginkább csak a nemzetközi futballéletet vagy a Serie A eseményeit árgus szemmel követők ismertek jól. Az Európa-bajnokságon az olasz élvonal játékosai voltak a legeredményesebbek (a 142 gólból 37-et szereztek), minden más topligát megelőzve. A torna álomcsapatába öt olyan játékos került be, aki az előző idényben az olasz első osztályban játszott. Várható, hogy megugrik az Eb-győztesek értéke, a Serie A is sütkérezhet kicsit az erősödő reflektorfényben.

Ettől függetlenül megmaradt egy sor probléma, amellyel az olasz futball már hosszú ideje küzd. A klubok többsége hírhedten kevéssé bízik a fiatalokban az eredménykényszer miatt, a legutóbbi idényben a játékpercek csupán öt százalékát kapták hazai nevelésű, akadémiákról kikerülő ifjú játékosok.

A koronavírus-világjárvány nehéz helyzetbe sodorta a klubokat, csak a Juventus 320 millió eurós veszteséggel kalkulál. Míg az Atalanta kiváló példa egy jól üzemeltetett, remek eredményeket elérő, évek óta nyereséges klubra, a nagycsapatok túlköltekezése továbbra is gondot okoz. Az élvonal húsz csapata 2,8 milliárd eurós adósságot halmozott fel (ez a duplája a tíz évvel ezelőttinek), a klubok 754 millió eurós veszteséget jegyeztek, az árbevétel félmilliárd euróval esett vissza a járvány következtében. A legjobban eladósodott klub éppenséggel a 630 millió eurós adóssággal bíró bajnok Inter – mely rögtön megszorításokra is kényszerült, így otthagyta sikeredzője, Antonio Conte –, de a Roma (552 millió) és a Juventus (458 millió) sem áll jól, a Milanhoz (152 millió) és a Lazióhoz (147 millió) hasonlóan. A La Gazzetta dello Sport szerint csak az Atalanta, a Cagliari, a Napoli és a Verona adósságmentes az élvonalbeli klubok közül.

Szóval míg az olasz válogatott diadalmaskodott az Eb-n, a Serie A megítélése egyre jobb, a bajnokság egyre szórakoztatóbb, a problémák továbbra is sorakoznak. A megoldás? Sok klub külföldi befektetőkben látja, és azok jönnek is: az előző idény csapatai közül az Inter kínai, a Bologna kanadai, a Fiorentina, a Milan, a Parma, a Roma és a Spezia amerikai tulajdonosi kört tud maga mögött, a feljutó Venezia tulajdonosa szintén amerikai. A klubok igyekeznek készpénz-befecskendezést és új tőkét találni.

Az idén megkötött tévés szerződés – a DAZN és a Sky Italia kapta meg a jogokat, de a másodhegedűs szerepébe szorult Sky versenyfelügyeleti eljárást kezdeményezett a DAZN és partnere, a Telecom Italia ellen – ugyan kisebb összegről szól, mint az előző (évi 973 millió euróról évi 927,5 millióra esett vissza), de az elemzők azzal számolnak, hogy a Serie A vonzereje nő, várható az elavult infrastruktúra fejlesztése és jobb lesz a bajnokság eladhatósága.

Egyelőre kérdéses, hogy a válogatott reneszánsza után a klubfoci reneszánsza is kiteljesedik-e (ehhez kellene egy európai kupagyőzelem), de az kétségtelennek tűnik, hogy az olasz futball kilábalt egy elég sötét időszakból. Az Olasz Labdarúgó-szövetség igyekszik addig ütni a vasat, amíg meleg: bejelentette, hogy szeretné megrendezni a 2028-as Európa-bajnokságot vagy a 2030-as világbajnokságot, annak reményében is, hogy egy tornarendezés lökést adhat az infrastruktúrafejlesztésnek.

A zárszót mondja ki egy legendás kapus, aki az 1990-es, a 2000-es, a 2010-es és a 2020-as éveket is megtapasztalta a Serie A-ban. A világbajnok Gianluigi Buffon azt várja, hogy a Serie A szerencsecsillaga hamarosan felível.

„Az olasz futball pénzügyi doppingot kapott annak idején, sokkal nagyobb lábon éltünk, mint kellett volna. Elszórtunk egy csomó pénzt, amit eleve nem is engedhettünk volna meg magunknak. De a futballszenvedély sosem hal ki Olaszországban, és én hiszek a ciklikusságban. Felfelé tartunk, és talán négy vagy öt év múlva a Serie A-t ismét Európa legjobb bajnokságaként fogják emlegetni.”