Nem akárki van hasonló véleményen a forint alulértékeltségét illetően, amely zárt munkaerőpiac esetén tartósan fenn is maradhatna, a szabad európai munkaerő-áramlás viszonyai között viszont fenntarthatatlan, mindenképpen meg fog szűnni. A kérdés csak az, hogyan: erős inflációval, vagy nominális forint felértékelődéssel, esetleg a kettő kombinációjával.
Bér-, és árinfláció
A 3-4-szeres euróban mért bérkülönbségek természetes következménye, a hogy a munkaerő színe-java a magas jövedelmű országokba kezdett vándorolni, amint ott is elég alacsony lett a munkanélküliség ahhoz, hogy a munkaerőpiac felvegye ezt a többletet. Itthon közben munkaerőhiány alakult ki, ami tavaly már kikényszerítette a bérfelzárkózás magasabb szintre jutását, azaz az igen magas, esetenként kétszámjegyű nominális béremelést.
Miközben az MNB tavaly még az infláció veszélyének hiányától tartott, és a 3 százalékos inflációs cél elérését is csak viszonylag lassan tartotta elképzelhetőnek, most januárban máris két százalék közelébe ugrott a szint. Ez persze lehetne egyszeri hatás is, de az igen erős bérnövekedés miatt ez nem valószínű: egyrészt a kiáramló többletpénz óhatatlanul erősen megemeli a fogyasztást, másrészt a szolgáltatások árát erősen megnöveli a bérköltségek gyors növekedése. A két tényező elkerülhetetlenül fel fogja pörgetni az inflációt.
Ha gyenge marad a forint
Ha közben a forint árfolyama nem mozdul érdemben, akkor vélhetően a bérek addig fognak emelkedni, amíg a munkaerő elvándorlása lelassul. Számításaink szerint ez a nyugati nettó bérek felénél következik be, ami gazdasági fejlettségünknek is megfelel, viszont akkor az árszínvonal is eléri, vagy megközelíti az ottanit. Ez összesen akár 50 százalékot is jelenthetne, de ha feltételezzük, hogy nem teljes lesz a kiegyenlítődés, akkor is kalkulálhatunk bő 30 százalékkal. Ha ez pár év alatt lezajlik, 5-6-7 százalékos éves infláció is adódhat.
És ha erősödne
A másik lehetőség, ha a forint erősödni kezd. Régóta gyanítjuk, hogy ha ez teljesen a piacra lenne bízva, akkor a folyamat talán meg is kezdődött volna, amit az éves kb. 8 milliárd exporttöbbletünk már önmagában is indokolna. A forint felértékelődése egyrészt csökkentené a bérek forintban mért emelkedését (hisz euróban kell elérnünk a német-osztrák-francia stb. szint felét), így a béremelések inflációs hatása is kisebb lenne, ugyanakkor az olcsóbb import ugyancsak mérsékelné az inflációt.
Kinek mi a jó?
Kérdés, hogy kinek melyik lenne a jobb megoldás. A forint felértékelődése a munkáltatóknak kisebb terhet jelentene, mint a nagymértékű béremelés, a munkavállalóknak pedig csak addig tetszetős az utóbbi, amíg nem társul hozzá jelentős infláció. Az államnak ugyanakkor vonzóbb lehet az inflációs megoldás: a bevételek úgy a bérekre rakódó adókból és járulékokból, mint a fogyasztási adókból meredeken nőnek, a kiadásokat ugyanakkor nem feltétlenül kell ebben az ütemben növelni. Ráadásul most a kamatok valószínűleg tartósan alacsonyak maradnak, erős negatív reálkamat alakul ki, az államadósság igen olcsón finanszírozható, miközben az állam bevételei meredeken nőnek, adósságát mintegy kinövi.
A lépés a feszültség további növekedését jelzi Spanyolország és Izrael között. 
