|
| Kusai Sándor (Fotó: Mike Peters / China Daily) |
Kusai Sándor az interjú első részében arról beszélt: az 5G tendereken Washington nem tud műszakilag, árban és minőségben versenyképes alternatívát ajánlani a kínai részvétel helyett. Kusai szerint lezárult Kína teljes globális nagyhatalmi emancipációja, és az EU számára a kínai kapcsolat menedzselése máris párhuzamba került a transzatlanti kapcsolat jelentőségével. Az interjú első részét itt olvashatja.
Putyin elnök októberben jelentette be, hogy Moszkva segíti Pekinget egy stratégiai korai előrejelző rakétarendszer rendszer kiépítésében. Mi ennek a hadászati és politikai jelentősége?
Ha az orosz kooperáció segítségével valóban felgyorsul a kínai globális korai stratégiai rakétaindítási előrejelző rendszer kiépítése, s e rendszer néhány éven belül működőképessé válik, az nagy horderejű változást eredményez a globális hadászati erőviszonyokban. Mivel jelenleg ilyen kapacitással csak az USA és Oroszország rendelkezik, Kína belépése körükbe új szintre emeli majd az ország globális stratégiai pozícióját. Ez – a hadászati támadó fegyverek és a hagyományos katonai erők folyamatban lévő fejlesztéseivel együtt – egyik fő, új minőséget jelentő alapjává válhat annak, hogy Kína 2050-re valóban első osztályú, globális katonai hatalommá váljon, ahogy azt 2017-ben össznemzeti célként kitűzte.
Ezért e bejelentés hadászati fontosságát – főként, ha ütemes megvalósítás követi – egyszerűen nem lehet túlértékelni. Politikai tekintetben az orosz elnök bejelentése ismét magasabb szintre emeli a kínai-orosz koordinatív stratégiai partnerséget, amely a lehető legszorosabb nagyhatalmi együttműködést jelenti közöttük anélkül, hogy jogilag is kötelező érvényű, formális katonai szövetséget kötnének egymással. Mivel mindkét nagyhatalom vezetése úgy ítéli meg, hogy fokozódó stratégiai, geopolitikai, gazdasági és értékrendi-politikai nyomás, bekerítés, feltartóztatás és visszaszorítás nehezedik rájuk az Egyesült Államok és nyugati, illetve keleti szövetségesei részéről, saját nemzet-, rendszer- és rezsimbiztonságuk megerősítésében, nagyhatalmi érdekeik érvényesítésében egyre jobban támaszkodnak egymásra.
De pontosan milyen területekre terjed ki ez a szélesedő együttműködés?
Nos, ez kiterjed az erősödő gazdasági kooperációra (pl. a Szibéria Ereje gázvezeték megépítése), az intenzív nemzetközi diplomáciai és politikai koordinációra (ENSZ BT, BRICS, stb.), a fokozódó katonai együttműködésre (gyakori közös hadgyakorlatok földön, vízen, levegőben, űrtechnológiai és kibertéri együttműködés, orosz fegyvereladások Kínának) és így tovább. Mindez nem jelenti, hogy a kínai és orosz nemzeti érdekek között ne lennének eltérések, sőt néha ütközések is.
Valójában az történik, hogy az eltérő érdekeiket Pekingben és Moszkvában is másodlagosnak tekintik az átfogó, stratégiai és geopolitikai érdekközösségükhöz képest, s érdekhierarchiájukban – kompromisszumokkal vagy elnapolással – alá is rendelik az Amerika-vezette külső nagyhatalmi nyomással való szembeszálláshoz kötődő, dominánsnak tételezett közös érdekeinek. Mára a globális stratégiai és geopolitikai folyamatoknak így és ezért vált egyik kulcselemévé a kínai-orosz stratégiai partnerség, s ennek újabb fontos igazolása a kínai globális korai stratégiai előrejelző rendszer kiépítéséhez elnöki szinten megígért orosz közreműködés.
Egy előadásában hangsúlyozta, hogy Kína számára Tajvan nem külpolitikai-, hanem belpolitikai kérdés. Mit értsünk ezalatt?
1949, a Kínai Népköztársaság (KNK) létrejötte óta az ország egyik alapvető és konstans állampolitikai célja az ország, a kínai nemzet újraegyesítése. E fundamentális alaptézis a kínai rendszer és rezsim egyik legfontosabb ideológiai-politikai legitimációs kérdése, és kiemelkedő része a kínai nemzet felvirágoztatását és Kína nagyhatalmi pozíciójának helyreállítását kitűző, jelenlegi, 2050-ig szóló politikai stratégiának is. Mivel a Xinjiang és Tibet fölötti kínai szuverenitás az 1950-es években megerősítésre került, Hongkong 1997-ben, Makaó pedig 1999-ben visszakerült kínai szuverenitás alá, ma Tajvan az utolsó olyan, kínainak tételezett terület, amely de facto elkülönülten létezik a KNK-tól.
Visszaintegrálása a kínai államba azt jelentené, hogy megvalósult a nemzet- és államegyesítés, teljesült az a kiemelt össznemzeti cél, amelyet a Kínai Kommunista Párt az új kínai állam 1949-es megalapításakor kitűzött. Ezért a tajvani kérdés Kína vezetői és a kínai közvélemény túlnyomó többsége számára mindenekelőtt belpolitikai kérdés, amelynek természetesen vannak külpolitikai vonatkozásai is. Ebből az is következik, hogy a kínai kormánynak nagyon korlátozott a mozgástere abban, hogy külpolitikai szempontok miatt mennyi engedményt tehet, milyen kompromisszumokat köthet Tajvan kapcsán anélkül, hogy veszélyeztetné belső legitimációját.
Mióta Kína globális kitekintésű, vezető kelet-ázsiai nagyhatalommá vált, ez a belpolitikai korlát valójában még szűkült is. Ehhez képest külpolitikai korlát, hogy az Egyesült Államok Tajvannak nyújtott de jure és de facto védelmi-biztonsági garanciái korlátozzák Peking mozgásterét a kemény erő alkalmazása terén a tajvani kérdésben. A hivatalos kínai álláspont jelenleg a „békés újraegyesítést” hangsúlyozza az „egy ország, két rendszer” elvi koncepció alapján. A hatályos kínai jogszabályok és politika szerint Peking akkor vet be fegyveres erőt Tajvannal szemben, ha a szigetet külső támadás éri, vagy ha Tajvan hatóságai hivatalosan kikiáltják a függetlenséget, vagy ha a szigeten felbomlik a közrend és polgárháborús állapotok alakulnak ki.
Hogyan változtatták meg a kétoldalú politikai dinamikát a közelmúlt fejleményei? Kell-e egyáltalán a világnak félnie Tajvan lerohanásától?
Az utóbbi évtizedekben olyan társadalmi és politikai folyamatok zajlottak le Tajvanon, amelyek hatására jelentősen nőtt a lakosság külön tajvani identitástudata, megerősödött a tajvani önállóság és függetlenség támogatottsága. Ebben a tajvani demokrácia megerősödése és eltávolodása a Kínában ma is jellemző tekintélyelvű kormányzati rendszertől ugyancsak szerepet játszott. Ugyanezen időszakban egyre szorosabbá váltak a gazdasági, turisztikai és más kapcsolatok a KNK és Tajvan között, nőtt a tajvani gazdaság relatív függősége Kínától, de ez nem változtatta meg a tajvani lakosságban zajló politikai folyamatokat.
Így mára egy olyan összetett politikai képlet alakult ki a tajvani kérdésben, amely a legtöbb érdemi szereplőt a status quo fenntartására ösztönzi. Bár Tajvanon 2020. január 11-én elnökválasztást tartanak, és a tajvani közhangulatra erősen hat a hónapok óta húzódó hongkongi politikai válság, s így megnőtt a függetlenség kérdésében néha ambivalens jelenlegi elnök, Tsai Ing-wen újraválasztásának lehetősége, az adott körülmények között nem valószínű, hogy Kína Tajvan lerohanásával reagálna a választási eredményre.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
